A tegnapi videóforgatás után visszarohantam Pestre és este még elmentem életem első személyi edzésére Barta Tiborhoz.

Nem, nem nála volt ez az első személyi edzésem, hanem úgy összességében.

Sosem edzettem még különösebben gépekkel, súlyokkal sem igazán és egy elképesztően más élmény volt az én edzéseimhez képest, de imádtam minden pillanatát – jó, azt a részt kevésbé, amikor a földön feküdtem zihálva 😀

Utána pedig megkaptam életem első fehérje turmixát és leültünk beszélgetni.

Este tíz fele indultam haza és még a villamoson leírtam a füzetembe vagy 3 post ötletet, amiket ez inspirált, úgyhogy jöjjön is az első:

 

 

Neked is van olyan része az életednek, a múltadnak, vagy épp a jelenednek, amit nem osztasz meg nagyon senkivel?

Nem hozod szóba a barátaid előtt sem, igyekszel minél kevesebbet gondolni rá, egy idegennek pedig körülbelül akkor sem említenéd meg, ha az életed múlna rajta.

Aztán mégis megteszed, mert ő is megteszi.

 

Ez mindig is tetszett az emberekben, hogy ha megvan a közös rezgés valakivel, aki egy adott szintig megnyílik neked, viszonzod.

És itt lehetsz te is a kezdeményező, de én speciel nem szoktam az lenni.

 

Elmeséltem végül, hogy amint rájöttem, hogy nincs egyetlen oka annak, hogy létezek, hogy itt vagyok, az egész értelmetlenné vált.

Az hogy itt van ez a bolygó, hogy létrejött rajta az élet, hogy a fajunk itt van, egy hatalmas kozmikus véletlen – legalábbis a tudomány mai állása szerint – te meg itt csücsülsz a közepén egy annyira aprócska és jelentéktelen pontként, hogy abba belegondolni is félelmetes.

Egy mini hangya a mini boly mini sarkában.

 

De ha ez igaz, minek csinálj olyasmit, amihez nincs kedved?

Nem mindegy, mit csinálsz ilyen aprócska pontként?

Minek stresszelsz mindenen?

Sőt, ha már itt tartunk, minek csinálsz bármit is?

És ha nincs egy cél, egy küldetés, egy valami, ami hajt téged előre nap, mint nap, amiért küzdened kell, amiért tenned kell megállás nélkül, ráadásul nem is élvezed az életedet, akkor miért kelsz fel egyáltalán az ágyból reggel?

 

Ha ezeket a gondolatokat kombinálod egy jó kis depresszióval, kapsz egy gyönyörű folyamatot, amit önpusztításnak hívnak.

Az elméd univerzumokat képes megteremteni a határtalan erejével, akkor miért ne lenne képes elpusztítani saját magát?

 

Menekülő üzemmód.

Nincs más racionális megoldás.

Nincs jövőkép, nincs boldog jelen, csak szenvedés van, szomorúság és folyamatos, szörnyű fájdalom.

Olyan, ami annyira fizikainak tűnik, hogy szinte köré tudod fonni az ujjaidat.

Keresed az utat kifelé.

 

Aztán mikor ott vagy a kapujában és döntened kell a könnyű vagy a nehéz választás között eszedbe jut, hogy hiába érződik most úgy, nem vagy egyedül.

Vannak emberek az életedben, akikért igenis felelős vagy.

Akiknek, ha okozol egy ekkora traumát, és ők tönkremennek tőle, az kizárólag a te saját felelősséged.

Nem lehetsz ennyire önző.

Maradni kell.

Nincs menekvés.

Egy darabig biztosan nem.

 

És ha eljutottál eddig, mi a következő logikus lépés?

Ha már itt ragadtál, valamit kezdened kell magaddal.

De mégis mit?

 

És innen jön az elmédnek az a képessége, hogy mégcsak nem is a nulláról, de a mínusz 200.-ról kezd el építkezni.

Először fel kell jönni a nullára, szépen lassan, fájdalmasan.

Aztán tégláról téglára újraalkot téged, újraalkotja saját magát.

Képes bármelyik irányba kifejteni ezt az irdatlan mennyiségű erőt.

 

A kérdés csak az, hogy te mire használod fel?

1. Arra, hogy elpusztítson téged és mindenkit magad körül?

2. Vagy arra, hogy felépítsen valakit, aki képes alkotni, képes jobbá tenni ezt a helyet, aki képes boldogságot teremteni a saját kis belső világaiban?

 

Nincs senki más, aki ezt eldönthetné helyetted.

Ez a te szupererőd.

Az erő önmagában se nem jó, se nem rossz, a használója dönti el, mire és hogyan használja fel.

Rajtad áll.

 

És én tudom, hogy a jó döntést fogod meghozni ma is, és holnap is, és holnapután is.

Mert ha azt érzed, hogy beragadtál, áldozat vagy.

De ha azt választod, hogy itt vagy minden egyes nap, akkor a kezedben van az irányítás.

 

Minden. Egyes. Nap.

Hozd meg a döntést ma is!

 

Legeslegnagyobb rajongód,

Kata