Először is szeretném leszögezni, hogy a legeslegelső a biztonság.

Csak te tudod felmérni, nálad hol tart még az egészséges határ és hol lépsz át oda, ahonnan minden épeszű ember távol tartja magát.

Oké?

 

Szóval a szombati Sasafitnesses Extreme HIIT edzés előtt még 1 órával az ágyban feküdtem jó magas hőemelkedéssel, sípolós tüdővel, miközben erőteljesen forgott körülöttem a szoba.

De felkeltem az ágyból és elkezdtem a szokásos végigcsinálási módszeremet alkalmazni magamon:

Nem kell elmenned, csak igyunk egy kávét.

Nem kell elmenned, csak kössük össze a hajunkat.

Nem kell elmenned, csak pakoljuk be az edzőstáskát.

 

És a 14:10-re ott álltam az ajtó előtt kábé induláskész állapotban.

Akkor most mi lesz?

Megfogadtam, hogy ha esik, ha szakad – amúgy szakadt – elmegyek, mert mikor lesz ilyen alkalom még egyszer?

 

Úgyhogy kiléptem azon az ajtón és bezártam magam mögött.

Nem volt visszaút.

 

 

 

Benyomtam a kedvenc mixemet a fülembe, amire nektek is szoktam órát tartani, és tudatosan elkezdtem felpörgetni a pulzusomat, hergelni magam, hogy „buli lesz”, „beleadunk mindent, majd utána meghalunk”.

Bemegyek a terembe, mondom is magamnak, hogy „áh, nem állok be az első sorba, mert ha összeesek, azt mindenki látni fogja”, de… csak beálltam az első sorba 

 

Az eleje még ment is úgy ahogy.

Aztán a tüdőm kezdte megadni magát.

A szédülés erősebb lett.

Ömlött rólam a víz.

Kezdett elmenni a kép.

És eljött a pont, amikor bekapcsolt nálam a vészüzemmód.

 

Ismered az érzést, amikor tudod, hogy nincsen tovább?

Amikor a tested már nem is üvölt a fájdalomtól, egyszerűen lekapcsol?

Kész.

Vége van.

Meg akar állni.

Itt.

 

Itt kell eldöntened, hogy ki fog győzni:

A tested vagy az elméd?

 

Ki az erősebb?

Mennyire vagy TE kontrollban?

Mennyire akarod?

Meddig mész el?

 

Ittam egy kortyot, összeszorítottam a fogamat és csináltam tovább.

Kábé 40%-on operált a teljesítményem, de nem adtam fel.

Nem ültem egy köhögőroham közben be a sarokba.

Nem engedtem ki a kontrollt.

Csak mentünk tovább.

 

Többször megálltam?

Igen.

De feladtam?

Tudod, mikor…

 

Amikor már azt hiszed, itt a vége, meg kell állnod, az még nem azt jelenti, hogy a tartalékaid teljesen kimerültek.

Azt jelenti, hogy a testednek most ez lenne a legkényelmesebb megoldás.

 

De ha mindig a legkényelmesebbet, a legkönnyebbet választod, sosem töröd át a határokat.

Sosem érzed majd azt az elképesztő energiarobbanást, amitől képes lennél repülni.

Ami miatt képes leszel visszajönni újra és újra.

Amitől azzá válsz, aki lenni akarsz.

 

Úgyhogy állj meg ilyenkor egy másodpercre és gondold át, ki is vagy te valójában:

Valaki, aki megfutamodik az első nehézség hatására?

Vagy valaki, aki addig küzd, amíg kell?

Addig megy, amíg el nem éri, amit akar?

Aki nem adja fel, mert az elméje uralja a testét és nem fordítva?

 

Szóval?

Te ki vagy?

 

Legnagyobb rajongód,

Kata