Itt egy új kihívás, mindent megteszel érte, hogy tiéd legyen, dolgozol érte heteken keresztül, álmodozol róla minden egyes szabad percedben, beleteszed minden reményedet és elképzeled, milyen lenne, ha sikerülne…

De nem sikerül.

 

Dugába dől minden álom, minden picike részlet, amit a fejedben már olyan tisztán láttál.

Meggyászolod, akár egy elhunytat, de inkább saját magadat siratod.

Azt a végtelenül boldog valakit, aki lehettél volna, ha sikerül.

De te nem vagy az az ember.

 

Hónapok telnek el úgy, hogy nem próbálkozol újra.

Idő, amíg más kihívások sikerei elmossák a fájdalmadat.

 

Aztán egyszer csak arra ébredsz reggel, hogy eljött az idő.

Újra belevágsz, megint átmész az egész folyamaton és a végén ismét csak elbuksz.

A ciklus pedig ismétli önmagát még 4-szer – 5-ször.

 

Nem érted, mi a baj veled, fogalmad sincs, miért nem vagy hozzá elég, másoknak látszólag miért megy olyan természetesen.

És itt, a saját romjaid martalékában térdelve ismét meghozol egy döntést.

A döntést, ami az egész folyamatnak a valódi lényege.

Újra neki kezdesz, újult reményekkel, vagy hagyod elmenni.

 

És a végén, évekkel később, nem is arra fogsz majd gondolni, hogy ez az egy megvalósult-e.

Arra fogsz gondolni, hogy akkor ott feladtad-e a harcot.

Arra fogsz gondolni, mit is mond el ez rólad valójában.

 

Hányszor viseled el a kudarcot?

Hányszor vagy képes egy ‘nem’ után azt mondani, hogy akkor megpróbálom máshogy?

 

Olyan vagy, aki az első csalódás után bemászik a sarokba a sebeit nyalogatva?

Vagy

Olyan, akit ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon, annyira akarja?

 

Olyan, aki másokat, a külső körülményeket hibáztatja?

Vagy

Olyan, aki önmagában látja a megoldást?

 

Mindenkit megviselnek a hibák, a kudarcok, a nem sikerült álmok, és hidd el, hogy mindenkinek van ilyenje vagy egy tucattal a szekrény hátuljában.

Ja, hogy erről nem olyan szívesen beszélünk?

Persze, hogy nem.

 

Pedig ott vannak még annak az embernek is, akit olyannyira nagyon csodálsz, akire annyira nagyon hasonlítanál.

Csak ő már túllépett ezen.

 

Ő már nem veszi magára mindegyiket, mint valamilyen ólmos súlyt, ami visszahúzza a jelentől.

Tanult belőle, javít rajta és megy tovább.

Nem a múlt sérelmei között él.

 

A jelenben próbálkozik egy újabb álommal, élvezi a kihívást és az elméjében már látja, milyen lesz, ha megvalósul.

Tisztán, gyönyörűen, olyannyira, hogy képes belevágni annyiszor, amennyiszer kell addig, amíg nem sikerül.

 

Ma is belevágunk.

Ha nem jön össze pedig… ott a holnap.

De ha összejön…

 

Gyerünk, Harcosok!

Menni fog ez!

 

 

Legnagyobb rajongód,

Kata