Az életben vannak olyan kemény helyzetek, amik ismeretlenül is összekovácsolják – vagy éppen szétszakítják – az embereket, mert ilyenkor mutatkozik meg a valódi személyiségük.

Amikor szélsőséges körülmények közé kerülsz, lefolyik rólad minden máz, leesik a mindennapokban viselt maszk, és minden egyes mozdulatod, döntésed, cselekedeted lecsupaszodik a maga nyers valójára.

Mit csinálsz krízis helyzetben?

Mit csinálsz, amikor már nem bírod tovább, annyira nehéz?

Feladod?

Vagy éppenséggel összeszorítod a fogadat és végigcsinálod bármi áron?

 

 

Ismered azt a csöndes srácot az irodában, aki kettőt nem szól senkihez sem, csak végezi mindennap a dolgát?

Úgy gondolod, hogy elvont, kissé lúzer, nem látsz benne semmi fantáziát, mert olyan mint valami néma robot, akit beprogramoztak erre a munkára.

Aztán véletlenül összefuttok egy közös edzésen, ami sokkal durvább, mint amire valaha is számítottál.

Összenéztek a sráccal és miközben a legtöbben kihullanak és feladják, ti csak toljátok tovább, nem érdekelve, hogy már fel lehetne mosni alattatok az izzadságpocsolyát, küzdötök megállás nélkül.

Egy-egy feladat előtt összevigyorogtok, a végén még pacsit is adtok egymásnak és az óra végén vált vállnak vetve mentek ki a teremből.

Másnap ebédnél leülsz mellé és eltűnik róla a semleges pókerarc.

Lelkesen mesél az életéről, rájössz, hogy valószínűleg ő a legjobb fej az egész irodában, és eddig még csak nem is tudtál róla.

Aztán elmentek a következő edzésre is együtt.

Nincs is jobb csapatépítő ennél.

Bedobnak a mélyvízbe, ússz ki!

 

És aztán ott van a másik ember, a nagyszájú, aki napszemüvegben toppan be reggel, lekapja bőrdzsekijét, mindenkivel jóban van, ő az iroda megmondó embere.

Fogadásból elrángatjátok őt is az órára, belead mindent az első pár percbe, aztán úgy tizenöt után végleg kidől.

Ráfogja a tanárra, ráfogja a gyerekkori térdsérülésére, nyafog, próbálja menteni az arcát, de egy harcos nem csinál ilyet.

Egy igazi harcos elismeri a vereségét, aztán megpróbálja újra és újra és újra, amíg nem sikerül neki.

De őt nem látod itt többet, és onnantól elkerül téged, mert arra emlékezteted, kicsoda ő valójában.

Melletted már nem játszhatja meg többé magát, ahogyan a többi kollégánál.

 

Nem tettethet.

Az edzés már csak ilyen.

Nem tudsz nem önmagad lenni közben.

Én vallom, hogy a legjobb terápia valaha!

Szembe nézel önmagaddal, látod, mit csinálsz a tükörben, megismered a hibáidat, az erősségeidet, rájössz, mennyire vagy kitartó és merre fejlődhetnél még.

A végén pedig ott a döntés, hogy újra mész-e legközelebb, vagy visszasunnyogsz a régi, szürke életedbe a maszkok és a színjáték közé, ahol magadnak is hazudsz arról, mit akarsz és ki is vagy valójában…

 

Legnagyobb rajongód,

Kata