Éled az életedet napról napra, pillanatról pillanatra, aminek úgy a 20%-át látják mások, a többi 80 az elmédben zajlik.

A gondolataid alkotják, a titkos fantáziák, az álmok, a félelmek, a rengeteg előre tervezés, vizualizálás, nosztalgia.

Hallgatod a belső hangot, megy a folyamatos monológ és mint egy látássérült, aki kizárólag a hangot hallja, elképzelsz köré egy személyt.

 

Ennek a személynek van egy egyedi gondolkodásmódja, egy karakteres egyénisége és igen, egy arca kissé homályos kontúrokkal, ami passzol a hanghoz.

Ez a személy te vagy.

 

Aztán meglátsz egy rólad készült képet, vagy videót, hallod kívülről is a hangot, ahogyan mások hallják és mintha egy teljesen idegen valaki köszönne vissza.

Máshogy néz ki, máshogy hangzik, máshogy gesztikulál.

Talán félénkebb, mint te, esetlenebb és jóóóval kevésbé néz ki jól.

Úristen, mennyire katasztrofálisan mutat a kedvenc szerelésedben, az egyetlenben, amiben maximálisan magabiztos vagy, és amiben mindenki megdicsért.

 

Miért dicsértek meg, ha ez a valóság?

És milyen gyerek hangja van?

Hova lett az a komoly, mély tónus?

 

Elhatározod, hogy soha többé nem engeded, hogy felvegyenek kamerára, vagy lőjenek rólad még egy képet, mert ez felvállalhatatlan!

És valahol mélyen nem érted, hol van az a valaki, akit belülről ismersz?

Miért nem ő szerepel a képeken?

Ki ez az idegen?

Bár igaz, hogy a tükörből is ő néz vissza, csak ott már hozzászoktál.

Néha órákat töltesz azzal, hogy valamivel szebbé varázsold, de eddig azt hitted, van értelme.

Hát a képeket elnézve, felesleges volt…

 

Aztán tovább nézed őt.

Megvizsgálod az arcán a bőrhibákat, figyeled a tekintetében azt a csillogást, ami mintha ismerős lenne, végigköveted az ujjai vonalát, a határozott arcélt, a mozdulatot, amit eddig csak éreztél belülről, látni nem láttál.

 

Ismerkedsz vele.

Az egyik fényképen lágyan néz előre, finom ujjaival hozzáér a hajához, különösen sebezhetőnek tűnik, valakinek, akinek mély érzései vannak, akivel talán össze tudnál barátkozni.

 

Ám a következőn olyan kérlelhetetlenül mered a távolba, mintha a következő áldozatát cserkészné be katonai precizitással.

Sugárzik belőle az erő, mint aki bármelyik pillanatban kész felpattani és megtenni, amit meg kell.

Ő már jobban hasonlít a hanghoz, a máz nélküli, félelmet nem ismerő tornádóhoz, ami olyankor veszi át az irányítást, amikor a terhelésed küszöbére szorulsz.

 

A harmadik képen, mintha gondtalanul mosolyogna.

Megfogadod, hogy soha többé nem húzod szét az ajkaid szélét, mert szörnyen áll.

De aztán tovább nézed és arra gondolsz, hogy ha ez valóban egy idegen lenne, és így mosolyogna rád, lehet, hogy viszonoznád az utcán.

 

A belső monológ újfent erőre kap és azt mondja:

„Elképesztő, milyen rétegelt az emberi faj. Hogy mindegy, mennyit foglalkozunk önmagunk megismerésével, sosem fedezzük fel teljesen az egész képet. Hát még másokat!”

 

Bólogatsz, mert egyetértesz vele.

Hát igen.

Elvégre ez is te vagy.

Az összes rólad készült képen szereplő ember.

Azon is, amin a szél belefújta a hajadat az arcodba és prüszkölve próbálod kiszedni a szádból, meg azon is, amin épp egy fontos díjat veszel át egy közönség előtt kisestélyiben.

 

Végülis mi értelme lenne takargatni az arcodat a fénykép előtt?

Mi értelme van kerülni a kamerát?

Helyette inkább tovább figyeled az idegent, ahogy a te gondolataidat mondja ki egymás után.

Mert ő is te vagy.

 

 

Legnagyobb rajongód,

Kata

 

A fotóért óriási szeretet: https://www.facebook.com/simplesportraits/