Imádom a fényekkel feldíszített körutat, imádom, a karácsonyfa illatát, imádom, hogy ilyenkor valamit ünneplünk, habár nem igazán tudom mit, és imádom a gyerekkori emlékeimet is ezzel a nappal kapcsolatban.

De idén 3. éve rühellem úgy igazán a karácsonyt.

 

 

Már nem jut eszembe az az érzés, amikor alig tudtam elaludni, annyira vártam másnap, milyen ajándékokat kapok, vagy amikor megláttam először a feldíszített fát reggel.

Már csak az az aprócska, hófehér arcú néni jut eszembe, aki megtörten, minden erejét bevetve ült azon a régi széken a radiátor mellett szemben a karácsonyfával.

Csak azt a meleg pirosas köntöst látom, amit viselt, és azt a nehezen magára erőltetett mosolyt, amivel minket akart boldoggá tenni.

Emlékszem, hogy egész este kameráztam, fényképeztem, mert tudtunk, de főleg ő tudta, hogy ez lesz velünk az utolsó karácsonya.

Azóta csak ez az érzés jár át, ha csillogó fadíszeket látok, vagy ezüstös csomagolópapírt.

 

Vajon milyen lehet a tudat, hogy ez az utolsó?

Vajon a szíve szakadt meg éppen, ahogy nekem, mert jövőre nem ül majd ott azon a régi széken?

Vagy boldog volt, hogy még megérte ezt a napot, mielőtt elment?

Vajon eszébe jutott, hogy mit kezdene még a többi karácsonyával, ha lenne? Mit csinálna másképp?

 

Én meg hallgatom az emberektől, mennyire stresszelnek, hogy kész legyen akkora az ebéd, meglegyen a fa, az ajándékok és veszekszenek emiatt és valamiért fontos nekik, hogy ez egy olyan nap legyen, amilyennek lennie kell… és egyre csak visszatérek az egyik legjobb barátomhoz, aki már 2. éve nem lesz itt, mikor megrázzuk a csengőt és azt kiáltjuk: Megjött a Jézuska!

Próbálok leszűrni belőle valamilyen nagyszerű konklúziót, valamilyen előremutató tanulságot, hogy úgy éljek, hogy ha kiderül, hogy ez az utolsó karácsonyom, ne bánjak semmit.

De nagyszerű tanulság nem mindig létezik.

Van amikor csak el kell csöndesedni, beülni a régi szék mellé a családi körbe és hálát adni értük.

Azokért, akik még itt vannak és azokért, akik már nem.