Amikor plusz 25 kiló túlsúllyal bemegyek egy edzésre és mindenki kétségekkel méreget, mit keresek egy ilyen szintű kihívás kapujában, csak mosolygok, mert tudom, hogy szabályosabban és több erővel csinálom majd, mind a jelenlévők 80%-a.

 

Amikor lemegyek a terembe nőként a csupa férfi közé, akik nem képesek a szemembe nézni, annyira bámulják a testemet és hülyére vesznek gügyögve, csak mosolygok, mert tudom, hogy 5 percig nem tudnák csinálni azt az edzést, amit én csinálok napi szinten.

 

Amikor leülök a tárgyalóasztalhoz és bőven évtizedekkel fiatalabb vagyok mindenkinél, nem zavarnak a kétkedő tekintetek, mert tudom, hogy a tudásom által több profitot termel majd a cégük.

 

Amikor rád mosolygok edzőként és elkönyvelsz annak a cuki csajnak a teremből, én csak nevetek magamban, mert tudom, hogy a jelző nem állhatna tőlem messzebb a valóságban.

 

Te mégis azt hiszed, ismersz.

 

Azt hiszed, attól mert az életünknek van egy közös pontja, ahol mindig ugyanúgy viselkedek, általánosíthatsz a többi területre is.

 

  • Letudhatod egy pillantással, hogy ha túlsúlyos vagyok, akkor biztos lusta is.

 

  • Ha nő vagyok, akkor kevesebb terhelést bírok fizikailag, mint egy x férfi.

 

  • Ha fiatal vagyok, akkor nem látok bele a szakmába.

 

  • Ha mosolygok, akkor egy kedves, vidám valaki vagyok, akit nem lehet komolyan venni.

 

Fogalmad sincs, mi az oka a súlyfeleslegnek.

Gőzöd sincs, mi történt, amiért ezzel kezdtem el védekezni.

Ahogy arról sem, mekkora erő kell hozzá, hogy tegyek rá, mit gondolsz és mégis itt legyek a teremben, egy agyonhordott pólóban és egy régi nadrágban, hogy legyőzzem a saját korlátaimat.

 

De azért titokban élvezem a meglepődésedet, amikor tovább bírom, mint te.

És elképesztően büszke vagyok magamra, amikor legközelebb is eljövök és azután is és azután is, mert nem adom fel, mindegy mi történt otthon, vagy az irodában, vagy leszakadt-e az ég odakint.

 

Én itt leszek.

Te? Te itt leszel?

 

 

Miért írtam ezt?

Azért mert elképesztő sztereotípiák dőltek össze bennem az elmúlt pár hónapban.

Többet tanultam az emberekről és a mentális erejükről, mint eddig bármikor.

 

Edzőként, ha bent van a teremben 15 ember, muszáj megsaccolnod, ki hogy fogja bírni, hogyan alakítsd az edzést, hogyan szabd testre.

Aztán tévedtem.

Újra és újra és újra.

 

Olyan emberek szárnyalták túl az általam megtippelt szintet, akikről az életünk más területén talán nem is venném észre ezt a hihetetlen akarást és erőt.

Olyan emberek szorították össze a fogukat és izzadtak vért, akikről pont ellenkező sztereotípiát tanultam meg.

 

Újabb és újabb következtetéseket vontam le, mint például, hogy azok a srácok, akiknek tökéletesen ki van dolgozva az izomzata, nem fogják bírni már a magas térdemelést sem, kifulladva esnek össze a bemelegítés után.

Aztán bejött újabb és újabb ember, aki az új következtetéseket is porig rombolta.

 

És egy ilyen testű srácból lett a legelkötelezettebb, legkeményebb elsősoros a szerdai 19:00 órás hardcore edzésen.

Előttem áll, néz a szemembe, miközben a futball runba beletoljuk az utolsó csepp erőnket is és ugyanazt látom a tekintetében, mint a sajátomban, ha egyedül edzek.

Azt a már-már beteg elszántságot és örömöt, amit egy őrülten kemény, lehetetlen kihívás ad.

 

Imádom ezt.

Imádom, hogy ennyire pozitívan kiszámíthatatlanok az emberek és állandóan meg tudnak lepni azzal, mennyire végtelenül erősek.

 

Imádlak titeket!

Csak így tovább!

 

Legnagyobb rajongód,

Kata