Te is láttad már azt a kérdést keringeni, hogy „Mit tennél, ha semmitől sem félnél?”

Én anno rengeteget gondolkodtam ezen.

Mit tennék?

Belevágnék ezer meg ezer új dologba, elrepülnék, hogy találkozzak a mentorommal, rengeteg emberrel ismerkednék meg, csinálnék programokat, utazgatnék csak úgy, elmondanám annak a srácnak, hogy tetszik nekem…

 

 

Belegondolni is hihetetlen, hogy a gátlások mennyi, de mennyi élménytől fosztanak meg minket.

Aggódunk olyan dolgok miatt, amik talán soha nem történnek meg, csak azért, mert a fejünkben ott vannak lehetséges opcióként és van rá 0,000001%-nyi esély, hogy megvalósulnak.

Ha így kívülről nézel rá, általánosítva, vagy akár másra levetítve, mekkora hülyeségnek hangzik, nem?

Pedig a te életed szerves része, ugyanúgy, ahogy az enyémé is, és kábé az összes másik emberé ezen a bolygón.

 

Ha olvastad az introvertáltakról szóló postomat, tudod, hogy 16 éves korom környékén az egyik legnagyobb problémám – akár milyen abszurd is – az volt, hogy rettegtem tőle, hogy el kell mennem bulizni.

Mert szörnyen nehezen éreztem jól magam idegen emberekkel körülvéve.

Úgy érzetem, hogy így látatlanul is meg kell nekik felelnem, szórakoztatnom kell őket, és be kell hódolnom a tömeg szabályainak viselkedésen, öltözködésen és még ezer dolgon keresztül.

 

Mit csináltam?

Ittam.

Alkoholt.

Sokat.

 

Hamar megtapasztaltam, hogy olyankor nem érdekelnek ezek a felesleges aggodalmak:

Ki mit gondol, ha ezt mondom, kinek hogy tetszik, ha ezt csinálom, kinek hogy tetszek úgy egyáltalán…

A gonosz hangok a fejemben elcsitultak, szabad lettem és felhőtlenül jól éreztem magam.

 

Aztán ha már valaha is fogyasztottál a „csodaszerből”, tudod, hogy jöttek a következmények:

Emlékezetkimaradás, kínos interakciók, esések, csókok, homályos beszélgetések.

 

Oké, jól éreztem magam, de ugyanakkor elveszett a kontroll.

Teljesen kicsúszott a kezemből, aminél szerintem a világon nincs félelmetesebb dolog.

Nem tudod, mit mondasz, kinek, a tested mit csinál, hova mész, mikor, iszol-e még.

A döntéseidet átveszi egy autopilóta, aki egy őrült pszichopata józaneszével ér fel.

 

Idővel elkezdtem ezt utálni magamban.

De mégsem hagyhattam el az ivást, mert akkor megint ott álltam a sarokban, kívülállóként, zavarban, tele gátlásokkal.

Természetesen ez csak egyetlen ilyen példa, amit most felhoztam, de holisztikusan ugyanez volt érvényes az egész életemre.

Amikor új helyre kerültem, és új kapcsolatokat kellett kialakítanom, amikor meg kellett fejtenem, bizonyos emberek, miért úgy reagálnak dolgokra ahogy, amikor üzleti találkozóra mentem, amikor networkingelni kellett.

 

De minden itt kezdődött.

16 évesen.

Egy Gang nevű helyen.

Ez a ground zero.

 

Aztán tegnap, mivel nálam aludt az óvodáskori barátnőm – még Szolnokon lakik – hát el kellett menni a fürdő után szórakozni is, amolyan kötelező programként.

Sehol sem volt hely, végül a Rutin bár alagsorában kötöttünk ki, ahol ment a zene, és az egész tánctér a miénk volt.

Csatlakozott pár ismerősünk is, 6-an bevettük a helyet és elképesztően jól éreztük magunkat.

 

De képzeld, egyetlen korty alkoholt nem ittam.

És táncoltam önfeledten és nevettünk sírásig, csocsóztunk vérigmenően, aztán énekelve hazasétáltunk.

Ám a tánctéren ért ez az AHA-élmény, ez a felismerés, amikor láttam a másik barátnőmet, aki szintén nem ivott, hogy próbálja jól érezni magát, de inkább csak nagy szemekkel nézett minket, ahogy mindent beleadunk és a lelkünket is kitáncoltuk a dirty dancinges Cubára.

 

Elmondta utána, hogy ő bizony alkohol nélkül nem tudja elengedni magát, úgyhogy ha táncolni akarjuk vinni, akkor innunk is kell előtte.

És akkor, ott leesett és összetört az AHA-üveg a fejemben.

Mert tökéletes tisztasággal jutott eszembe, hogy ilyen fázisa is volt az életemnek, egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú fázisa, amit most már végre (!!!) magam mögött tudok hagyni.

Ez volt az álmom, hogy bármilyen tudatmódosítószer nélkül fantasztikusan érezzem magam, el tudjam engedni az összes negatív suttogást, az odaképzelt rosszalló tekinteteket, és úgy általában az elmém gonosz játékát.

Valóra vált.

 

Nem csettintésre, hanem évek kemény munkájába, de valóra vált.

 

Úgyhogy HarcosTársak, innen az isteni ebédem mellől jelentem nektek, hogy igenis meg tudunk változni.

Ha akarod, és dolgozol magadon, akkor menni fog.

Ja, hogy nem könnyű?

Hogy nem egyik percről a másikra, de még csak nem is egyik évről a másikra következik be?

Ez van.

 

És ahogy a lelked fejlődése idő, úgy a testedé is.

Türelem, türelem, türelem és rengeteg sok, folyamatos munka.

 

  • Te miben szeretnél a leginkább változtatni magadon?
  • Mi zavar a leginkább?
  • Mi az, ami a legjobban hátráltat abban, hogy felhőtlenül boldog tudj lenni (ha nem is napi 24ben, de mindennap egy kicsit)?

 

Legnagyobb rajongód,

Kata