Az egyik legjobb barátnőm családjában nem is olyan régen történt egy szörnyű tragédia.

A nagypapája egyik pillanatban még ott ült a nagymamája mellett, a másikban pedig már csak testben volt ott, eltávozott közülünk.

Semmilyen hosszú betegség, vagy orvosi kezelések nem előzték meg.

Egyik másodpercről a másikra ment el és semmit sem tudtak tenni annak érdekében, hogy megmentsék.

 

 

Barátnőm ezután egy elég kemény időszakon ment át, sok mindent kipróbált és pár hónapon keresztül, mintha nem is önmaga lett volna.

Azt mondta nekem később, reflektálva arra az időszakára, hogy ráébredt, hogy lényegében egész életünkben gürcölünk, stresszelünk, meg akarunk felelni, aztán hopp, vége van.

Mindent ott hagysz magad után, amiért évtizedeken át megállás nélkül dolgoztál, még a karórádat is az éjjeli szekrényen.

Akkor meg mi értelme van?

 

Mi értelme van úgy eltölteni ezt a kevés időt, hogy nem élvezzük ki teljesen?

Minek stresszelünk, félünk, szorongunk napi szinten, miközben ennyi az egész életünk?

Miért is ne érezhetnénk jól magunkat, miért ne ÉLHETNÉNK addig?

 

És teljesen igazat adtam neki.

Konstans emberi kérdés, hogy miért vagyunk itt, mi értelme van a létünknek, és őszintén, ezt már gyerekként sem értettem.

Már általános iskolás koromban legyintettem a felesleges filozofálgatásokra, vallási útkeresésekre és egyéb spirituális „nagy okok” felderítésére.

Nincsenek nagy, misztikus okok.

 

Persze, találd meg, mire születtél, mivel tudsz a legtöbbet adni másoknak és magadnak.

De az ittlétünknek nincsen egy általános indoka.

Biológia és véletlen.

Ennyi.

 

Szerintem az egész teljesen random, bármilyen romantikátlanul is hangzik, és emlékszem, hogy már 12 évesen leszűrtem azt a következtetést, hogy ha már véletlenül így alakult, hogy itt vagyok, miért is ne érezhetném jól magam.

Mondanom sem kell, hogy ez egy kamaszban olyan konfliktusokat szült, amiket nem tudtam megoldani éveken keresztül.

Nagyon rossz osztályom volt akkoriban pár kegyetlen srác miatt, akik állandóan terrorizálták a gyengébbeket lelkileg és fizikailag is, így hát kötelességemnek éreztem, hogy kiálljak ellenük.

Ennek eredményeként általánosiskolás éveim nagyrészeiben verekedtem és háborúkat vívtam az elnyomók ellen.

Megtettem, amit tudtam, de alapvetően utáltam iskolába járni.

 

Az egész hónapnyi tananyagot megtanultam pár óra alatt, nem láttam semmi értelmét, hogy minden napomat ott töltsem ebben a mérgező környezetben.

Erre bejött ez a felismerés.

Láttam magam előtt az egész univerzumot, az űrben lévő bolygókat, hatalmas rendszereket és ahogy lelki szemeim előtt közeledni láttam a földet, majd azon magamat, csak egy rettentő apró, rettentő jelentéktelen valamit láttam.

És itt a jelentéktelen nem egy negatív szó.

Inkább úgy láttam magam, ahogy egy aprócska hangyát.

Nem számít, annyi van belőle.

De ha nem számít, miért is ne érezhetné jól magát az az apró hangya?

Miért kéne felesleges hülyeségekre pocsékolnia az életét?

 

Miért kéne bent aszalódnia egy unalmas, ingerszegény iskolában, ahol semmi hasznosat nem tanulunk, mert a szüleimmel és a barátaikkal folytatott beszélgetések után, úgy éreztem, az ott tanító tanárok intelligencia szintje nem ér fel az övékével.

Anyukám akkoriban már marketinget tanult, üzletről beszéltünk, apukámmal politikáról, filozófiáról.

Míg a tanáraim azzal voltak elfoglalva, hogy ne lapozzak addig, amíg ő azt nem mondja, és képesek voltak ezen hosszú perceken át kiborulni.

Mit adhatott egy ilyen hely?

Semmit, időpocsékoláson kívül.

Vívódtam, szenvedtem a felismeréstől.

 

És tudod mi segített?

A nővérem 14 éves koromban kapott egy laptopot.

Ennyi.

Leültem elé, és aznap megírtam a könyvem első 3 oldalát.

Attól kezdve másként néztem az életemre.

Attól kezdve semmi sem volt unalmas, mert a céltalan tanítási órákon is el-elhangozhatott egy olyan mondat, ami akár be is kerülhetett a könyvbe.

Írtam.

Megállás nélkül.

Az órákon, a szünetekben.

És az élet újra izgalmas lett.

 

Nekem ez volt az út.

De mindenkinek mást jelent az, hogy élj!

Neked mit jelent?

Barátnőm bulizni akart, ismerkedni, utazni.

És azt hiszem, az ő megközelítése az elfogadottabb.

 

Mert mire is gondolunk, ha valaki azt mondja nekünk, hogy „élj már egy kicsit”?

A lényeg szerintem az, hogy ne befolyásoljon más „élés” értelmezése.

Engem befolyásolt, jó sokáig.

Mindenhonnan azt hallottam, hogy most vagy fiatal, most kell „élni”, és többnyire ezt olyankor mondták, amikor nem volt kedvem bemenni velük bulizni.

Aztán rájöttem, hogy számomra ez mást jelent, és ezzel nincsen semmi baj.

 

Te megtaláltad már, mi teszi a mindennapjaidat izgalmassá és értelmessé?

Van egy angol szó erre, ami tökéletesen összefoglalja: Meaningful.

És egyébként ha visszatérünk az edzés témakörére ezek után, talán érted, miért vallom azt, hogy baromság olyan edzést csinálni, amit nem élvezel.

Nincsen egyszerűen értelme.

Felesleges önkínzás.

Ahelyett hogy megtalálnád azt, amibe szerelmes vagy és feltölt kirobbanó energiával, adrenalinnal és boldogsággal.

 

Keress, kutass azok után a dolgok után, amik boldoggá tesznek, mert tényleg bármelyik napod lehet az utolsó.

Használd ki, amíg tart!

Például azzal, hogy hétfőn eljössz 10:00-11:00ig vagy 17:00-18:00ig edzeni a John Reedbe  vagy szerdán 19:00-20:00-ig!

(A teremben az első alkalom ingyenes)

 

Gyere el, mert lehet, hogy ez lesz az a valami, amiért megéri majd felkelni reggelente!

Nekem ez az egyik!

Te meg a másik!

 

Legnagyobb rajongód,

Kata

 

 Iratkozz fel a 2 Hetes Butt Lifting Challengemre, amit már több mint 600-an csinálnak!

 Töltsd le az új Checklistámat, amiből megtudhatod, hogyan maxold ki az otthoni edzésedet!

 Vágj bele egy 2 Hónapos Online EdzésProgramba, itt!