Minden áron el akarod kerülni a fájdalmat.

Ezért nem mész el arra az edzésre.

Ezért nem jelentkezel arra az állásra.

Ezért nem mersz belemenni abba a kapcsolatba.

 

Mert félsz, hogy nem leszel elég jó.

Mert túl nehéz és mit gondolnak majd rólad, ha 5 perc után összeesel a sarokban.

Mert fogalmad sincs, nem küldenek-e már az első napon haza nevetve.

Mert igen, most még a mosolya gondolatától is méterekkel a föld felett repkedsz, de ha vége lesz, piszkosul szenvedsz majd tőle hónapokon keresztül.

 

Szóval inkább maradsz a langyos vízben?

Ennyi? Gyenge vagy és kész?

Ez a megoldás?

 

 

Évekig nem mertem kipróbálni az általam istenített edző legnehezebb edzését.

Évekig!!

Maradtam a megszokott, ismert rendszernél, mert tudtam, hogy nem vagyok képes megcsinálni ezt a programját.

 

Van, amikor a „nem tudom megcsinálni” nem hitetlenség, mindössze egyszerű reális felmérése a képességeidnek.

A lehetetlen létezik.

De csak a mostban.

 

Amikor belevágsz valami újba, az még az akkori képességeidhez mérten igenis lehetetlen.

És ha megállsz és feladod, mert igazolva érzed a kezdeti félelmeidet, az is marad.

Megpróbálod elsőre, rohadtul fáj, nem megy, bután érzed magad a testidegen gyakorlatok közben.

 

Térdre esel.

Meg sem érzed, hogy a padló lehorzsolja a bőröd, annyira remeg minden porcikád a végletes kimerültségtől.

Elbuktál.

És annyira, de annyira nagyon fáj.

Kívül és belül.

Ennyi vagy.

Ennyire voltál képes.

Felállsz és hazamész.

Igazad volt, tényleg nem tudod megcsinálni.

Most.

 

Azt hiszed, azoknak az embereknek, akik annyira profin és könnyedén csinálják egyből sikerült?

Azt hiszed, ők nem pontosan így kezdték?

Pontosan ezzel a nyomorult érzéssel, ami összeszorította a gyomrukat?

Ők is „elbuktak” az elején.

Ők is „gyengék” voltak.

Nekik is „lehetetlen” volt.

Aztán másnap reggel felkeltek és nekimentek újra.

Bumm.

 

Tudták, hogy második nap is legalább ugyanannyira szerencsétlenek lesznek majd közben, sőt még jobban az egyre égetőbb izomláztól?

Tudták.

 

Megfutamította őket a fájdalom?

Nem.

 

És a fájdalomtól való félelem?

Sem.

 

És ha rossz lesz annak a kapcsolatnak a vége, amiben még csak 3 hete vagy, de már most úgy érzed, ő a nagy ő?

És ha nem lesz rossz, mert tényleg ő az?

Megérte volna kihagyni?

 

A fájdalom nem olyasmi, amitől félni kell.

Örülni kell neki.

Épít.

Fejleszt.

Előrébb visz.

Edzésről edzésre.

Munkáról munkára.

Kapcsolatról kapcsolatra.

 

De ha megrettenve inkább az ismert, eseménytelen, szürke burkodban maradsz, nem élvezed majd azt az elképesztő robbanást, amit a tudat ad, hogy végigcsináltad!

A tudat, hogy évek óta félsz tőle, halogatod, de most megtámadtad és még mindig állsz a lábadon, akkor is, ha kissé – nem kissé – remeg.

 

És tudod, mi a legjobb az egészben?

Hogy minél több ilyennek mész neki, minél többször teszed magadat próbára és bizonyítod be saját magadnak, hogy a lehetetlenek hódítója vagy, annál könnyebb lesz szembenézni a következővel.

Már csak vállat vonsz, ökölbe szorítod a kezed és vigyorogva rohansz bele.

Mert már megcsináltál 200 ilyet.

Ez is olyan lesz, mint a többi.

 

Lesz eleje – ami szar lesz – lesz közepe – amikor a fogadat összeszorítva harcolsz – és lesz vége – amikor élvezni fogod és lassan elkezdesz a következő után keresgélni, mert már nem jelent többé kihívást.

 

Úgyhogy ne félj a kemény edzésektől.

Gyere, próbálj ki egyet a John Reedben 

Csak elsőre fogod „megbánni”, aztán függővé válsz visszavonhatatlanul.

 

Legnagyobb rajongód,

Kata

 

A fotóért óriási szeretet: https://www.facebook.com/simplesportraits/