Azt hiszem, mindannyiunkkal előfordult már, hogy olyannyira belevesztünk egy élethelyzetbe, hogy totálisan megfeledkeztünk saját magunkról.

Legtöbbször munkák kapcsán hallom ezt az ismerőseimtől, de lehet akár az újdonsült szülői létről, vagy egy párkapcsolatról is szó.

Olyan szinten beszűkül a látásmódot, annyira belefeledkezel az adott szituáció sajátos problémáiba, történéseibe, hogy képtelen vagy meglátni a nagyobb képet, tudod a bigger picturet.

Hónapokat, éveket nyomsz le így, aztán egy nap ráébredsz, hogy ez így egyáltalán nem tesz boldoggá.

 

 

Mindenkinél más hozza el a rádöbbenés pillanatát, más jelenti az utolsó cseppet a pohárban, például véletlenül a hálóban hagytad a törülköződet és fürdés után vizesen, lábujjhegyen áttipegsz.

Már nyúltnál a hanyagul ágyra dobott törcsiért, amikor akaratlanul megpillantod magadat a ruhásszekrény tükrében.

Meztelenül.

Nem ismersz az emberre, aki valahogy bepofátlankodott a házadba.

 

Fogalmad sincs róla, ki ez, mert a te fejedben egy teljesen más kép van lementve önmagadról.

Ám ellentétben azzal a képpel, a tükörben lévő személyen van jó pár plusz kiló, a feneke lóg, a hasa fel van puffadva, a karja olyan deformálatlan, mint a nagymamádnak.

De nem is ez a legriasztóbb, hanem az arca.

Karikásak a szemei, kábé úgy fest, mint egy elnyűtt vámpír, akit elfelejtettek kiengedni a koporsójából.

A bőre élettelen, a tekintete üveges, a száját elégedetlenül elhúzza.

 

Mi történt?

Hova lett az az energiától kicsattanó valaki, akinek mindig valamilyen új ötlettől csillogott a szeme, be nem állt a szája, annyi mesélnivalója volt és feszes teste rendszeres, kemény edzésről tanúskodott?

Mi történt?

Meggörnyedve közelebb lépsz a tükörhöz, megdörzsölöd az orrodat, mert ég a visszafojtott sírástól, és beletúrsz a hajadba.

 

Ez nem a te életed.

Te nem erre születtél.

De akkor mire?

Ettől a naptól kezdve nem vagy képes kiverni a fejedből ezt a kérdést.

Mire?

Hogyan kéne máshogy csinálnod?

Mivel kellene töltened a napjaidat, hogy tényleg élvezd is őket?

 

Más szemmel nézel a munkádra, a kollégáidra, a főnöködre, az emberekre és feladatokra, amik körülvesznek.

A többieken is felismered a jeleket, ők sem ezt akarják csinálni.

Aztán egyik nap eszedbe jut, mennyire szerelmes voltál régen abba a hobbiba, amit éjjel-nappal csináltál, sőt még meg is dicsértek érte.

Este, mikor már mindenki alszik, te még mindig a netet bújod.

Kutatsz.

 

Kik csinálják még ezt a tevékenységet?

Megélnek belőle?

Hogyan szereztek hozzá képesítést?

Kell hozzá egyáltalán?

Milyen lépései vannak?

Innentől kezdve nem tudod elűzni ezeket a kérdéseket a gondolataid közül.

 

Ezen agyalsz állandóan és lassan összeáll a fejedben egy terv, lebontva lépésekre.

Egyszer csak veszed a bátorságot és leírod.

De ekkor már nem dolgozol napi 20 órákat, mint korábban, nem maradsz bent túlórázni, mindegy mit mond a főnököd.

Helyette veszel egy edzőterembérletet, vagy előfizetsz egy online edzésre és elkezdesz jobban odafigyelni magadra.

Aztán az a nap is eljön, amikor kilépsz a munkahelyedről és belevágsz teljes fókusszal az álmodba.

Megint rengeteget dolgozol, de most már nem félsz belenézni a tükörbe.

Kezd visszatérni az ember, akire emlékeztél, újra van színe a bőrödnek, újra csillog a szemed, újra be nem áll a szád és csak az új terveidről mesélsz.

A szíved ezerrel dobog, a tenyered izzad, mert végre tudod, hogy azt csinálod, amit most pont csinálnod kell.

Újra életre keltél.

 

És tudod, mit? Ha még ott tartasz, hogy utálod magadat a tükörben, kezdd az edzéssel.

Legyen ez az első lépés, mert ha nem tiszteled, nem szereted önmagadat, ezermilliószor nehezebb lesz felállni abból a beszűkült helyzetből, és rátalálni arra, amit hatalmas imádattal csinálsz.

De rohadtul megéri.

Úristen, annyira, de annyira megéri!