Az emberi faj furcsa, mélyrétű, néha kiszámíthatlan, olykor meg túl kiszámítható.

Sosem tudod előre, melyik fog megbántani, melyikük árulja el a bizalmadat, és melyikük lesz az, akivel véletlenül összefutsz egy teljesen irreális helyzetben és valami kattan köztetek.

Belenézel a tekintetébe és szinte látod azt a rengeteg réteget, ami a szavai mögött bújik meg, a megszokott felszín alatt ott csillog az a valami, ami benned is megvan.

A fantázia, a lehetőségek végtelen tárháza, egy teljesen másik világ, amit meg akarsz ismerni, fel akarsz fedezni, mert általa a saját világodat is egy kicsivel jobban megérted majd.

 

 

De ilyenből mégis mennyi van?

És mi van a többiekkel?

A hatalmas idegen áradattal, a közömbös arcokkal, a rohanó szürke egyveleggel?

Őket nem ismered, kerülöd őket, nem tartoztok össze.

A „mások”, a kívülállók körét gazdagítják csak az utcán.

 

Aztán bemész egy helyre, ahol ezek a félelmetesen idegen lények lentebb engedik a maszkjukat és köszönnek neked.

Először meglepődsz.

Máshol nem szoktak rád köszönni, itt miért?

Aztán mikor nem tudsz megcsinálni valamit, vagy nem tudod, mi hol van, mosolyogva jönnek oda segíteni.

Nem érted.

Nem ez a munkájuk.

Sosem találkoztatok.

Akkor meg miért?

 

Miután eléggé körbenéztél, összeszeded a bátorságodat és bemész egy tükrös terembe, ahol többen összegyűltek, és az edző rád mosolyog.

De nem úgy, mint egy random valakire!

Inkább úgy, mintha a rég nem látott gyereke lennél, akinek nem is örülhetne jobban.

 

Elkezdődik az óra, csinálod a gyakorlatokat, és a jelek szerint egész jól, mert megdicsérnek közben.

Szép a tartásod, gyönyörűen tartod a planket.

Kezded egyre jobban érezni magad, pedig eddig azt sem tudtad, mi az a plank.

Folyik rólad a víz, ég a tüdőd, mindened egyre jobban fáj, de nem állsz meg, mert a többiek is csinálják tovább.

 

A csapatszellem, a küzdés energiája belengi az egész helyet, és húz téged egyre-egyre tovább.

Sosem csináltál még meg ennyi fekvőtámaszt, de most mintha még élveznéd is!

A zene mély basszusával együtemben dobog a szíved, elönt az adrenalin és úgy érzed, bármire képes lennél.

 

Össze-összenézel a tükörben melletted állóval.

Először csak lopva, aztán már megszokottan, csillogó tekintetettel.

Bajtársi kötelék kovácsolódik köztetek szavak nélkül is.

 

Az utolsó gyakorlatnál már kérdőn néztek egymásra, lejátszódik a néma társalgás:

– Csináljuk?

– Csináljuk! – bólintasz vigyorogva.

És beleadod az utolsó cseppnyi erődet is.

 

Beszélgetve, jókedvűen mentek ki az óráról.

Már nem is gondolkodsz rajta, hogy köszönj-e a többieknek.

Egy csapathoz tartoztok.

Közösség vagytok, akik együtt sokkal többre képesek, mint egyedül.

 

Innentől az utcán is másként nézel a tömegre.

Rájössz, hogy nem egy másik faj tagjai, mert egyek vagytok valahol.

Még keresel is mosolyogva a tekinteteddel a tömegben, hátha meglátsz valakit az edzőteremből.

És szépen lassan megváltozik a hozzáállásod másokhoz, a gondolkodásmódod és a viselkedésed is másokkal.

 

Erre képes a közös edzés.

Erre vagyunk képesek, mi emberek.

 

Legnagyobb rajongód,

Kata