Minden kezdet nehéz…

De miért ennyire nagyon?

 

Miért nem lehet az, hogy belevágsz egy új területbe, pölö az intervall edzésekbe és rögtön, azonnal, a legelső próbálkozásra minden tökéletesen megy, alig fáradsz el, sőt még valami medált, vagy trófeát is hozzád vágnak, mert kiderül, hogy a legeslegjobb vagy az egész világon?

Ehelyett elmész és azt veszed észre, hogy már a belemelegítésnél majdnem stroke-ot kapsz…

És azt hiszed, már eltelt vagy 30 perc, de még 10 percnél sem tartunk…

 

 

Elmesélek neked egy nagyon intim sztorit, amit kizárólag azzal a 4 emberrel osztottam meg, akiket az életemnél úgy elmondhatatlanszor jobban szeretek.

Csak ne mond el másnak.

Megígéred?

 

Oké, szóval, amikor a 2. szerdai edzésemet tartottam meg még január első hetében, és az elsővel ellentétben nem jött el tesóm, és a vőlegénye, és senkit sem ismertem, és nem állhattam a tükör előtt, mert annyian voltak, így a kivető előtt kezdtem el a joggingot, ahonnan pontosan láttam, milyen rengetegen vannak… szörnyen ment.

Tényleg.

Megijedtem.

És hiába készültem fel előtte, minden kiszaladt az agyamból abban a mikroszekundumban, ahogy elindult a zene.

 

Aztán hallottam, hogy az egyik lány a barátnőjének azt mondta, mennyire nem tetszett neki az óra.

Hazamentem és átgondoltam az egész létezésem értelmét.

Szörnyű volt.

És itt eldönthettem, hogy akkor most meghátrálok, vagy veszek egy mély levegőt, és úgy felkészülök a következő órára, hogy ajjaj.

Igen, ez egy pozitív sztori, úgyhogy a másodikat választottam.

 

1 héttel később újra ott álltam az ijesztőbb helyen és újra ott volt egy csomó ember, de már tudtam, mi jön.

Lecsillapítottam az ezerrel ugráló pulzusom, és elővettem a jéghideg énemet, ami sosem pánikol és mindig felkészült.

Aztán eltelt 1 hónap, és amikor a múltkori edzés után benyitottam a női mosdóba és 2 kivételesen szuper lány, aki az edzésemen is ott volt, éppen rólam beszélt…

Dicsértek.

Tisztán eszembe jutott az az 1 hónappal ezelőtti élmény és elmosolyodtam.

 

Kemény volt az eleje?

Kemény.

Feladtam és lent maradtam a padlón?

Nagy frászt!

 

És ugyanez igaz az életedben bármilyen új dologra, aminél ott van a day 1 és te csak állsz remegő térdekkel, kipirult arccal, jeges verítékkel a hátadon és fogalmad sincs mi lesz.

Elmondom, mi lesz:

 

1. Először béna leszel, ez van, sajnálom, be kell vállalni.

2. Aztán jön a 2. nap, a 3. nap és szépen lassan, lépésről lépésre egyre jobban megy majd.

3. Eltelik az 1. hónap és már büszkébben állsz ott.

4. Eltelik a 6. hónap és már mások kérnek tanácsot tőled, hogyan jutottál el eddig ilyen rövid idő alatt.

 

Mert nekik fél év rövid idő lesz, ahhoz képest, mennyit fejlődtél, vagy mennyivel előrébb tartasz már náluk.

Neked nem.

Neked nem szalad el egy csettintéssel.

 

Végig fogsz küzdeni minden egyes napot, de cserébe eljön majd az is, amikor már nem számít, hány fekvőtámaszt kell csinálnod, vagy mennyi ideig kell C-pózban kinyújtva tartanod a lábadat.

Felvillantod a veszélyes félmosolyodat, összevonod a szemöldöködet és gyönyörűen, szabályosan, mint egy gép, megcsinálod.

 

Ilyen az élet.

Lehetne könnyebb?

Lehetne…

Élveznénk akkor?

Pfff.

Minél keményebb, annál jobb 

 

Legnagyobb rajongód,

Kata