Újra itt a húsvét és újra nélküled töltjük.

 

Tudod, ami a legviccesebb az egészben az, hogy sosem értettem a lényegét.

Már gyerekként is a kényelmetlen és kissé degradáló ünnepnek tartottam.

Elvégre karácsonykor kaptam ajándékot, oké.

Szülinapkor, névnapkor kaptam ajándékot, oké.

Augusztus 20-án volt tűzijáték, oké.

De a húsvét…

 

A húsvét a Te ünneped volt.

Csak Téged izgatott, amit gyerekként egyáltalán nem értettem.

Ilyenkor ugyanis egy csomó idegen özönlött a vendégszobádba, a piros szobába, ahol előtte gondosan megterítettél, feltéve az előző nap készített süteményeket, az összeválogatott harapnivalókat és üdítőket.

 

 

Ez a csomó idegen számomra sok-sok idős ember volt, akiket egyedül ilyenkor láttam és akiket többnyire Te is csak ilyenkor láttál, a testvéreid, a férjeik, unokatestvérek, nagyapám rokonai…

Megállás nélkül az unokáikról beszélgettek és/vagy ugyanazokat a régi történeteket emlegették, miközben az volt a fixációjuk, mennyit nőttem egy év alatt.

Aztán a nőket elkülönítették és valami büdöset fröcsköltek a hajunkba, amiért valamilyen bizarr, visszás logika szerint a férfiak még ajándékot is kaptak.

 

De vannak azért jó emlékeim is.

Például, hogy addig nyafogtam minden évben, amíg nem készítetted el az én kedvenc sütimet is, aminek a tetején lévő fehér habot mindig leettük anyával titokban.

Vagy amikor az ebéd után bekiabáltad, hogy „dobbantott a nyuszi!”, igen, dobbantott. 

Mi meg kiszaladtunk a kertbe, ahol összegyűjtöttük az általad elszórt csokitojásokat.

Aztán ahogy egyre idősebbek lettünk, egyre kisebb lelkesedéssel szaladtunk ki, tavaly pedig… nos, tavaly már nélküled szórtuk el őket.

 

Csak álltunk ott az ünnepi asztal körül csöndben.

És te nem voltál ott.

 

Nem mondtad, hogy „Kata, megfázol, vegyél fel egy mellényt!”

Nem mondtad, hogy „Ettél már a krumplipüréből is? Igen? Akkor is szedjél még egy kanállal!”

Nem kérdezted meg, hogy vagyok.

Nem mesélted el, milyen szörnyű Danielle Steel könyvet olvastál mostanában.

 

Azt mondják, idővel jobb lesz és nem fáj annyira, de én úgy érzem, becsaptak.

Napi szinten az eszemben vagy.

Heti szinten álmodok veled.

És a legváratlanabb pillanatokban is rám tör, mennyire piszkosul hiányzol és mennyire buta voltam, hogy nem élveztem jobban azokat a húsvétokat veled.

 

Locsolkodni akartam menni apáékkal, én akartam lenni a sofőr, én is inkább locsolni akartam és vigyorogni közben.

Már máshogy csinálnám, esküszöm, hogy máshogy csinálnám, de te már nem vagy itt.

Attól idén is oda ülünk majd az asztalhoz.

 

És idén is elszórjuk a kertben a csokitojásokat.

Mert új értelmet nyertek számomra a régi hagyományaink.

 

Ilyenkor újra a konyhádban vagyok és újra látlak magam előtt, hallom a hangodat, érzem az ölelésedet, nézem a fényképeket a falon és eltelítenek a gyerekkorom illatai.

Bármit, de bármit odaadnék érte, hogy most itt legyél velünk, helyette csak ezt a levelet írom itt a könnyeimet maszatolva, mert miattad imádok ennyire a történetekről mesélni, te is hatalmas részben hozzá tettél a könyvek, az olvasás szeretetéhez és ahhoz, hogy az vagyok, aki.

 

Gyönyörű húsvétot neked, Mami!

 

Szeretlek örökké!

Legnagyobb rajongód,

Kata