Szinte futva próbálok navigálni a mellettem toporgó embertömegben.

Időre megyek, így különösen frusztrál mások tehetetlensége.

A szél barátságtalanul belekap a hajamba, miközben a macskakövek között összegyűlt pocsolyákat kerülgetem.

Elsietek a méltóságteljesen vajas színekben méltatlankodó múzeum mellett.

A velem szemben áradó tenger többnyire lehorgasztott fejjel, bedugaszolt füllel, pulcsik és problémák súlya alatt görnyed.

Néhányan arcukhoz szorított telefonjukba panaszkodnak.

Korán van még.

Az ég szürke, bánatos színe és a szemerkélő eső könnyei meghatározzák a ma reggel hangulatát.

 

A Kálvin téren piros lámpát kapok és türelmetlenül várakozok a zebra előtt, amin – mint mindig – most is megpróbál egy nálam merészebb és még sokkal türelmetlenebb átfutni.

De – mint mindig – most is ledudálják és kénytelen visszatrappolni hozzánk.

Aztán felpillantok a szemben lévő torony tetejére és nem hiszek a szememnek, mert áll rajta valaki.

Sőt!

Nem is egy, de rögtön két alak feketéllik a felhők alatt.

Innen látom, hogy az egyik jóval alacsonyabb, finomabban is mozdul, bizonyára egy lány.

Mindkettőnek hosszú fekete kabátja van, melyek vége táncol az egyre erősödő szélben.

Vitatkoznak valamin.

Majd a férfi fegyvert ránt elő a semmiből.

 

Ijedten kapkodom a levegőt, ösztönösen körbenézek, hogy másokkal osztozzak az oda nem illő jelenet pánik keltette hatásában.

De ők továbbra is a lámpát nézik.

Még mindig piros.

Aztán megpillantok egy férfit tőlem két embernyire.

Ő is felelé mered.

 

A korábban védtelennek hitt lány villámsebességgel nyúl hátra mindkét kezével és mire egyet pislogok már mindkettőben kardot tart.

Látom, ahogy megcsillan rajtuk a tompa, homályos fény.

Az előtte álló férfi is meghökken, hiába van nála a fegyver.

Egy lépés hátrál, majd hátrahúzza a kakast, hogy kibiztosítsa.

Ám a lány sem marad tétlen, kettőt mozdul, ezt is lehetetlen gyorsasággal és a pisztoly kiesik a férfi kezéből.

A lány lerúgja a torony tetejéről, majd mintha légies táncot járna, már a támadója elé is fordult, egyik karja a férfi a torkánál, a másik az oldalánál.

 

Az ellenfél megadja magát.

Szinte hallom, ahogy a torkában lüktet a szíve félelmében, zihálva veszi a levegőt, pupillája kitágul.

Lassan megadó mozdulatra készül, de a lány egyszerűen halántékon üti a kard markolatával és hagyja, hogy összeessen előtte.

Lenézően lebiggyeszti cseresznyepiros ajkát, majd kilép a torony szélére.

 

Úristen!

Le fog ugrani!

Rémüldözök, ismét körbe futtatom a tekintetemet, de csak az az egy férfi néz felfelé továbbra is.

Az ő arcvonásai azonban nyugalmat tükröznek.

 

A lány nem áll meg.

Átmászik az őt akadályozó korláton, guggolásban megkapaszkodik a szélén, majd ellöki magát és egy kecses mozdulattal a levegőbe veti magát.

Zuhanás közben ügyesen helyezkedik, és majd kiesik a szemem, de tisztán látom, ahogy talpra esik a hotel épülete előtt, és unott arccal besétál a kis üveghíd alatt.

 

Elképesztő!

Lehetetlen!

A tőlem két embernyire álló férfire nézek, harmincas, helyes srác, elveszi a tekintetét a toronyról és rám mosolyog.

Aztán véget ér a szám a fülemben, a telefon vált és egy új történet indul el lelki szemeim előtt.

A lámpa zöldre vált és az emberek megindulnak.

A férfi továbbra is mosolyog, még fel-felpillant olykor, sugárzik a boldogságtól és csak arra tudok gondolni: Vajon ő mit látott?