Ha bárki megkérdezné, mi a racionális véleményem a sorsról, az előre elrendeltetésről, arról, hogy ez így volt megírva, azt mondanám, szerintem ilyesmi nem létezik.

Az emberi agy így működik, mindenhol miérteket, összefüggéseket, mintákat keres, ezért látunk bele okokat véletlenekbe, ezzel nyugtatjuk magunkat.

Az univerzum, a sors, valamiféle isten akarta így.

 

 

 

Ám a mindennapokban én is így gondolkozok.

Miért?

Mert boldogabbá tesz.

Amikor lekésel egy buszt, és nem érsz oda időben a táncelőadásra, de hazafelé meglátod, hogy a kedvenc boltodban pont feleannyiért tudod megvenni azt az edzős trikót, amit már hónapok óta nézegetsz és arra gondolsz, megérte lekésni azt a buszt… sokkal pozitívabban jössz ki az egészből, mintha letudnád azzal, hogy ez a nap is ugyanolyan nyunyogós, mint a többi.

Gondolkodásmód.

 

És az emberekkel is ugyanez a helyzet.

Mindegyikük rejteget egy leckét, amit meg kell tanulnod tőle, különben a lecke újra és újra vissza fog köszönni az életed során.

Nálad is volt már olyan, hogy megismertél valakit, akivel talán nem is olyan pozitív volt az elválásotok, a végén mégis arra gondoltál: „Mi azért találkoztunk, mert végre megtanultam miattad ezt a leckét”?

 

Tegyük fel, katasztrofális vagy a lezárásban, az elengedésben.

Aztán találkozol egymás után pár emberrel, akiken ezt gyakorolod, míg a végére, azt utolsónál már nem is kell rajta gondolkodnod, hogy ez a megfelelő lépés, és már gond nélkül megteszed.

 

Vagy ott van az a szörnyű főnök, aki egy hangulatember, nem tud vezetni, miközben te alapvetően konfliktuskerülő vagy?

De ez a katasztrofális időszak megtanít arra, hogy a végén igenis kiállj magadért és onnantól nem fogod hagyni, hogy mások elnyomjanak.

 

Valahogy mindig a negatív élményekből és a pofonokból tanulunk a leghatékonyabban, de cserébe ha visszanézel, meg tudod köszönni ezeknek az embereknek, hogy továbblendítettek az utadon akkor is, ha nem önszántukból tették.

Aztán a múltkor az jutott eszembe, mit szeretnék, rám miről emlékezzenek?

Ha összefutunk, mi lesz az az egy valami, amiben segíteni tudok neked?

Talán pont én leszek az, aki rábeszél, hogy kezdj el újra kommunikálni a hivatalos Facebook oldaladon, mert egy csoda, ami az elmédben, a lelkedben van és a világnak szüksége van erre a tudásra?

Talán pont én leszek az, aki megtanít helyesen fekvőtámaszt csinálni, vagy aki egyszer kijavítja a tartásodat és onnantól kezdve erről mindig eszedbe jutok majd?

 

Te belegondoltál már ebbe?

Hogy ki akarsz lenni annak a másik embernek?

Talán ha ezzel a hozzáállással állunk oda egy ismeretlen elé, az egész jövőbeli kapcsolatunk másképpen alakul majd?

Pozitívan és előremutatóan?

Win-win?

Te mit gondolsz erről?

 

Legnagyobb rajongód,

Kata