A tegnapi vadállat edzés után beszélgettem majdnem egy órát a világ egyik legfantasztikusabb nőjével és hazafelé sétálva megfogott ez a kérdés:

Mikor kell felnőni?

 

Van egy kép a fejemben gyerekkorom óta, hogy majd milyen leszek „felnőttként”, hogyan nézek majd ki, hogyan viselkedek, milyen életem lesz, mennyit változik majd a gondolkodásmódom, és telik, telik az idő, de csak nem történt meg a hatalmas 180 fokos átalakulás.

Még mindig nem vagyok az a felelősségteljes, elegáns, kosztümben és magassarkúban elfoglaltan rohanó üzletasszony.

 

 

De baj az, ha nem szakadsz ki a varázsburkodból?

Baj az, ha még most is hiszel a mesébe illően csodás szerelemben?

Ha még most is izgalmas kalandokról álmodozol, amik akár másik világokban játszódnak?

Ha képes vagy megállni egy random fa előtt kora reggel és perceken át csodálni az eleven zöld leveleket, ahogyan az őket megvilágító napsugár kirajzolja a finom erezetüket?

Ha minden nyári illatnak jelentősége van?

Ha ötször buksz fel az utcán, mert nem vagy képes elszakítani a tekintetedet a ragyogó csillagokról az égbolton, amik mintha ma éjjel fényesebben tündökölnének a kedvedért?

Baj az, ha hiszel a csodákban?

 

Mert egy felnőtt már nem így látja a világot.

Ő elfoglalt és fontos és másokat helyez az előtérbe és rohan egyik megbeszélésről a másikra és mindig tudja éppen, mit hogyan kell csinálni, összeszedett és tudatos, és nem álmodozik napszerte.

Nem visel star warsos ragtapaszt a sarkán, nem hord szivárványszínű egyszarvú bálnát a kulcstartóján, nem csinál magából komplett idiótát csak azért, hogy másokat nevetni lásson.

 

De jó az?

Lehetsz attól szexi és valódi nő, hogy megmaradsz a varázsburokban?

Lehetsz attól sikeres és jó szakember?

Választani kell, vagy a sokféle személyiség megfér egymás mellett?

Te mit gondolsz?

 

 

Legnagyobb rajongód,

Kata

 

A fotóért óriási szeretet: Simples Portraits