A múltkori edzésre eljött egy nagyon kedves barátom, akit már nyüstölök ezzel egy ideje (igen, nem könnyű jóban lenni velem ) és hősiesen teljesítette is a küldetést.

Mivel még sosem csinált ilyet, nyilván kicsit idegenek voltak neki a mozdulatok, de hamar belerázódott és nagyon ügyesen végigcsinálta.

Mikor edzés után beszéltünk, mindkettőnknek megvolt a saját maga dolga, amit hallani akart.

Én: Milyen voltam? Hogy tetszett az edzés? Legyen-e könnyebb, mert túl nehéz volt?

Ő: Milyen voltam? Mennyire voltam király? De ugye azért ügyes voltam, ugye Kata?

Mikor erre rájöttem, majdnem elnevettem magam és megpróbáltam a végén már elengedni a saját részem, és csak őt dicsérni, mintha nem egy barátom lett volna, aki ott volt és tud belső infót adni, hanem mintha egy kvázi idegen lenne, aki megerősítésre vágyik.

Elvégre tényleg hihetetlenül csodálom érte, hogy eljött és nem adta fel!

Mert amikor az ember belekezd egy új területbe, és csak erről beszél lényegében mindenkinek, akit ismer, vagy akivel csak elvétve is találkozik, sokan támogatnak, és gyakran azt mondják neked:

 

Majd elmegyek egyszer az edzésedre!

vagy

Majd én is elolvasom egyszer a könyvedet!

vagy

Majd én is beugrok erre a rendezvényre, amit csináltál!

 

Te meg csak bólogatsz mosolyogva, mert tudod, hogy úgysem lesz belőle semmi.

És vannak azok a barátok, akik tényleg eljönnek, tényleg elolvassák, tényleg megcsinálják.

Imádom őket ezért.

 

Amikor pedig dicsértem őt, végig arra gondoltam, világéletemben, mennyire meg akartam érteni az embereket, mit miért csinálnak, mikor miért mondják azt amit, miért úgy reagálnak dolgokra, ahogy.

Miközben itt van ez az alapvető valami, amit mindenki tud és mégis annyira, de annyira igaz:

Csak azt akarjuk, hogy szeressenek minket.

  Amikor eljössz edzésre, milyen jó érzés, amikor az edző külön megdicsér, és mintha te lennél a kedvence és beleadod a szívedet-lelkedet és látja és örül neki, amitől te még jobban örülsz és szinte dagad a mellkasod a büszkeségtől?

 

  Amikor edzést tartasz, milyen jó érzés, amikor néhányan újra és újra visszajönnek és miattad vesznek bérletet, és fényképet küldenek a reggelijükről, hogy lásd, hogy egészségesen esznek?

 

  Amikor bent vagy az irodában és egy kedves ügyfél, vagy kolléga meghív egy kávéra és megdicsér, milyen ügyesen kezeltél egy helyzetet, vagy megjegyzi, mennyire felnéz rád, amiért ilyen kitartóan sportolsz, az mennyire fantasztikus már?

 

És amikor stresszelsz, hogy aznap elrontasz majd valamit és nem felelsz meg másoknak, nem azért félsz, hogy majd a végén nem lesznek veled elégedettek és végső soron nem szeretnek majd emiatt?

Tudom, most vannak néhányan, akik a szemüket forgatják és azt mondják magukban „engem senki véleménye nem érdekel”, oké, de a pozitív vélemény sem?

Nem tölti el az egész lelkedet valamilyen napsütéses, meleg, boldog teljesség, amikor azt érzed, hogy ott vagy, ahol lenned kell és másokat is boldogabbá, elégedettebbé teszel azáltal, amit csinálsz?

Persze, van az az egészségtelen szint, amikor már káros, hogy mindenkinek meg akarsz felelni, de az a szint is megvan, amikor ez pozitív és töltő mindkét fél számára.

 

  Úgyhogy ha ma a kollégád valamit nagyon ügyesen megcsinál, csak dicsérd meg érte.

 

  Ha valamelyik szeretted büszkén újságolja el a sikerét, öleld meg és mond el neki, mennyire büszke vagy rá.

 

  Ha pedig van olyan barátod, aki megígéri, hogy elmegy a könyvbemutatódra, vagy az új festőtanfolyamodra, esetleg megnéz téged valamilyen versenyen és meg is csinálja, köszönd meg neki ezerszer és dicsérd meg már csak azért is, hogy ennyire jó ember.

 

Mert a nap végén csak azt szeretnénk, hogy szeressenek minket.