A múltkor mutatom az egyik barátomnak, hogy mióta elkezdtem a kemény edzéstervemet, a combomon az egyik izom sokkal látványosabbá vált, mint korábban valaha, mire a következőt mondta:

– Elvégre ezért edzettél.

 

És elgondolkodtam ezen, tényleg ezért edzettem?

Nem. Rohadtul nem.

 

Ez volt a célja az edzéstervnek?

Nem.

 

Annyival boldogabb vagyok, mert az az izom most erőteljesebben látszik?

Nem.

 

Hát akkor?

 

Ha őszinte akarok lenni veled – és eddig eléggé őszinte voltam, szóval miért is változtatnánk ezen – be kell vallanom a valódi okát annak, amiért én edzek:

Enélkül összeomlik az életem.

Oké, ez most kissé túlzónak, vagy szélsőségesnek hangzik, de hidd el, hogy nem az!

 

Fogalmam sincs nálad, hogyan működik ez, de nálam a következő szakaszok figyelhetőek meg, ha nem edzek:

 

1. hét elteltével:

Áh, nem gáz, kellett egy kis pihi, hétfőtől visszarázódok.

 

2. hét elteltével:

Uhh, eltelt 2 hét, most már ideje lenne visszatérni, amúgy is látom a fejemen, mennyivel rosszabbul nézek ki. Nyúzottabb vagyok, a bőröm pattanásosabb, nem iszok eleget, fáj a hasamat, kezdek összeesni.

 

3. hét elteltével:

A tegnap is az a szemét fickó bevágott elém, miközben egyértelműen láthatta volna, hogy jövök, ha nem bámulja megszakítás nélkül azt a nyomorult telefonját! Mi lett a mai kor emberével?! Jól neki is mentem, hadd tanulja meg!

 

4. hét elteltével:

Áh, nekem semmi sem sikerül! Minden annyira el van cseszve! Mi az isten… Minek keltem ma fel?!

 

5. hét elteltével:

Utálom minden ruhámat, az összesben szörnyen nézek ki! Úristen, mennyire formátlan mindenem és tegnap is megettem azt a csokit…

 

6. hét elteltével:

Ezek az insta-lányok annyira tökéletesek! Már úgyis minden mindegy. Utálom magam! Mindenkit utálok! Áááá!

 

 

És ez csak fokozódik!

Nem akarsz a barátom lenni ilyenkor, mert többnyire önbizalomhiányom van, folyton panaszkodok, és haragszom az egész világra úgy általában.

Elvesztem a magammal szembeni tiszteletet azok után, hogy abbahagyom a harcot.

Bedobom a törülközőt és egyre-egyre nehezebb visszatérni a ringbe!

 

Ilyenkor rendszerint betegeskedni is szoktam, és az életem más területein is sokkal rosszabbul teljesítek.

Elvesztem a szemem elől a céljaimat, elvesztek minden jövőbe vetett reményt és már ki sincs kedvem mozdulni a rossz hangulatomból.

Aztán nagy levegőt veszek, vagy egy órán át hergelem magamat motivációs videókat nézve, és Eminem számait üvöltve, és lenyomok egy edzést, ami k.rva nehéz, elvégre hetek óta kiestem a gyakorlatból, de a végére rendbe jövök!

 

Imádom ezt, hogy sokszor egyetlen egy edzés is elég hozzá, hogy visszarántson az életbe!

Onnantól várni kezdem a másnapot, tervezgetni kezdem, mikor edzek legközelebb és újra beszállok a ringbe!

 

Hát én ezért edzek:

– Mert rendszert visz az életembe.

– Mert imádom a kihívást.

– Mert tisztelem magam, azért, hogy nyertesen lépek ki a magammal folytatott harcból.

– És mert ez tartja össze a lelkemet.

Nem azért, mert az az egy izom most jobban látszik, mint előtte…

 

Te miért edzel? 

Jöhet kommentbe!