Éjjel 2 óra van és arra ébredek, hogy valami pokolian fáj.

Megpróbálom befejezni az álmomban megkezdett jobb oldalamról való balra fordulást és hangosan felnyögök.

Ez volt az – azonosítom a korábbi fájdalom forrását elmésen.

Majd úgy körülbelül 8 fázisban tudok csak ténylegesen megfordulni.

A testem azt hiszi, jobb a sok apró szünetekkel tagolt fájdalom, mint az egy nagy, de hát éjjel 2 van és kit érdekel.

 

A 3 órával későbbi ágyból való kikelés már egy komolyabb manővernek számít és sok hangos szitokszó kíséri.

Főleg mert kiderül, hogy a lábamra is nehéz ráállni és a testem többi négyzetmillimétere is ég a tömény izomláztól.

Aztán elkezdek tüsszögni és eszembe jut, hogy ja, beteg is vagyok, csak a szerdai edzés annyira feltöltött energiával, hogy totálisan megfeledkeztem róla.

 

 

 

Extra mézet teszek a teámba, a kávémba és csak úgy magában öntöm le a torkomon, hátha segít valamit.

Aztán majdnem 1 órába telik, amíg a fürdőszobában emberszerű alakot varázsolok egy szipákoló zombiból több kevesebb sikerrel.

A vállamra kapom a mázsás edzős táskámat és már kint is vagyok a ködös hideg reggelben.

A metrónál jut eszembe a kérdés, amit talán – talán?! – már egy kicsivel korábban fel kellett volna tennem magamnak:

„Mi az istennek mész ma is edzeni??”

 

Az elmém próbálja feldolgozni a kérdést és valami ésszerűnek tűnő logikus válasszal szolgálni, de csak értetlenül visszakérdez, mintha hülye lennék:

„Mert miért ne?”

És hülye is vagyok, csak egészen más okból.

 

Mert így is lenyomom a héten az 5. edzést, ami ráadásul olyan őrült módon nehéz, hogy tökéletesen kipihenve és egészségtől kicsattanva sem tudnám megcsinálni.

Úgy az utolsó 8 perces határ az, ahol majdnem elsírom magam, mikor az én istenem – Shaun T – egy fél lábas ugrást csinál, ahol az egyik térded fel van húzva, a másik lábbal meg guggolásból felugrasz és vissza, de ezt egy lábra úgy 2 percen keresztül, aztán jön a csere.

A csonthártyagyulladás a lábszáramban ekkor tetőzik és teljes dezertálással fenyegetőzve rákényszerít, hogy leüljek.

 

Úgy érzem, mintha ketté szakadnék és a testem épp baromi mérgesen üvöltözne az agyammal, hogy mégis mi az f-et gondolt, amikor úgy döntött, hogy ez az egész jó ötlet.

De éppen ez a csavar:

 

Nem döntött.

Jönni kellett.

Betegen is.

Fáradtan is.

Lesérülve is.

 

Mert akarta a plusz adrenalint, a plusz örömbombát, amit ettől kapni szokott, és amitől függővé vált.

Kellett az új kihívás, a még nehezebb szint, az újabb meghódított csúcs.

Kellett az elégedett, fáradtan földön kúszó boldogság.

 

Vannak ilyen emberek.

Mindig találnak egy dolgot, amire ráfüggnek.

A megszállottjukká válnak.

És addig csinálják, addig fokozzák, miközben csak ez érdekli őket, amíg tönkre nem teszik magukat.

 

A végletek hódítói.

Az eszeveszett maximalisták.

A fókuszált adrenalinhajhászók.

 

Én mindig is ilyen voltam.

És egyébként rengeteg pozitív oldala is van, úgyhogy ha te is idetartozol, nyugodj meg.

Például, amikor belevágsz egy új területbe, mondjuk egy új szakmába, te leszel az, aki a leggyorsabban, legeredményesebben küzdi fel magát a csúcsra, mert közben csak az érdekel.

Az elméd egyetlen egy dologra fókuszál, mint egy szent grálra, amit földöntúli fény világít meg és pucér, kövér kisfiú angyalok énekelnek körbe.

 

De cserébe nem lehet elvonni a figyelmedet, nem válsz szétszórttá, nem adod fel, nem hagyod, hogy bármi eltérítsen.

Csak mész, amíg azt nem érzed, hogy elértél mindent, amit akartál azon az adott területen.

Mint egy faltörő kos.

Nincs akadály, ami megrémít.

Nincs ember, aki lebeszélhetne róla.

 

És minden egyes aprócska siker után, úgy érzed, legyőzhetetlen vagy, egy elpusztíthatatlan, nyerésre született hős, aki képes bármire.

Hát emiatt az érzés miatt mentem aznap reggel is edzeni.

De így lassan negyed évszázad távlatából, szerencsére már ismerem magamat annyira, hogy lássam a hatalmas vörös vészjelzőket.

 

Ilyenkor nekem – és talán neked is – vennem kell egy mély levegőt.

Meg kell állnom egy pillanatra és át kell gondolnom, miért is csinálom, amit csinálok.

Miért kellene elpusztítanom magamat a folyamat közben, ahelyett hogy kiélvezném minden előnyét?

 

Úgyhogy másnap – ma – már nem mentem el edzeni.

Az ágyban maradtam és jegeltem a sérült testemet és persze, még több mézet ettem, mert éljen Micimackó!

 

A mai tanulság már elcsépelt, de nagyon fontos:

……………………………………………………………………

Vigyázz magadra!

Ne ess át a ló túloldalára, bármennyire is fantasztikus ez az érzés, amit a rendszeres edzéstől kapsz!

A jóból igenis megárt a sok!

Úgyhogy maximálisan figyelj a tested jelzéseire és tudd, mit miért csinálsz!

……………………………………………………………………

 

Csak okosan Harcosok!

 

Otthon ágyban jegelő legnagyobb rajongód,

Kata