Eldöntöttem, hogy ma vízparton akarok írni és most itt ülök az árnyékos fűben mezítláb és a képernyő felett bámulom az enyhe szellőtől fodrozódó vizet.

Egy duci kacska elégedetten kimászik a vízből, megborzolja a tollait és sóvárogva a két parton ülő lányra néz reggeli reményében, aztán mikor nem kapja meg, először a jobb lábát, majd a balt dugja vissza a vízbe és csónakázik tovább a saját testén.

 

Veled is előfordul néha, hogy mikor az élet ezerrel pörög és te sorra pipálod ki napról napra a to do list pontjait, elfog ez a nyomott érzés?

Mintha be lennél zárva valahova?

Mikor megnézed a naptáradban a következő hónapot és már most tele van táblázva minden napja, elönt a monotonitástól való szorongás?

Elveszettnek érzed magad és valahogy nincs a lábad alatt a biztos talaj kemény stabilitása.

 

 

Aztán reggel kinyitod a szemed és szinte érzed a víz illatát.

Szinte látod a fákat, hallod a széltől susogó leveleik hangját és egyszerűen csak mehetnéked van.

Akkor miért nem mész?

A naptárban lévő minden egyes pont a te döntésed, hogy ott legyen.

Az is a te döntésed, mikor sétálsz le a vízpartra és csak ülsz ott egy pár órát lélegezve.

 

Beszív.

Kifúj.

Dobog a szíved. Működik a tüdőd. Semmi különös, csak élsz egy kicsit.

 

Aztán bevillan a rengeteg felelősség, a munka, a tervek, amik ahhoz kellenek, hogy ne csak egy helyben toporogj, hanem őrült erővel haladj előre…

Igen – mondja a belső hang – Ezek mind itt vannak, mert te így rendezted be az életedet.

A monotonitás néha a szükséges rossz, a muszáj feladatok összessége, amik felhalmazódnak olykor és túl kell esned rajtuk.

Még az álom munkáknak is van olyan része, amihez semmi kedved és néha nem tudod kiszervezni, csak túlesni rajta.

De ha az egész életed ilyen feladatokból áll, valamit nem jól csinálsz.

 

Ismered a SIMS játékot?

Én gyerekként a megszállottja voltam – főleg mert lakberendezők akartunk lenni a barátnőmmel és itt kiélhettük az ötleteinket.

Néha eszembe jut, hogy a valóságban én vagyok a saját simem, akit etetni kell, akinek ki kell takarítania, elmenni dolgozni, aludni.

És míg a játékban te vagy az isten, te uralkodsz az emberekéid világán, úgy valóságban a saját istened vagy, a saját világod ura.

Nem vagy valami jó isten, ha a simed nem szereti a munkáját, ha nem játszik eleget, ha nem kap elég ölelést – vagy pacsit, ha introvertált és nem szereti, ha mindenki ölelgeti. 

 

Miért is szúrnál ki vele egy olyan rendszer összeállításával, amiben le van kötve, amiben folyamatosan olyan feladatai vannak, amiket nem élvez, amiben boldogtalan?

Olyan piszkosul szerencsés helyzetben vagyunk egészséges, intelligens felnőttekként, hogy a miénk a döntés szabadsága.

Nem kell háborút indítanunk, forradalmat, nem kell harcolnunk az ivóvízért, vagy éppen zombikat gyilkolnunk naphosszat egy posztapokaliptikus világban.

 

Ha másra vágysz, itt az alkalom, hogy megteremtsd.

Ülj ki arra a kacsástól békés vízpartra és gondold át, mi állít meg ebben.

Vagy ne is gondolkodj.

Csak nézd a kacsákat.

Ott, az egyik felbukott a saját lábában.

De nem bánja, már megy is tovább hápogva.

 

Legnagyobb rajongód,

Kata