Szóval szombaton a kórházban kötöttem ki.

Közvetlenül a nővérem polgári esküvője előtt.

Sokat írok róla, hogy nem elég álmodozni, végig is kell csinálni a kitűzött célokat, nem véletlenül.

Régebben nálam csak az álmodozás rész volt meg, nulla kivitelezés.

Úgyhogy próbáltam sokat fejleszteni magamon ezen a téren és a végeredmény egy kissé végletes lett.

(Kábé, mint minden, ami vagyok…)

 

Manapság én vagyok az a gép, amit ha bekapcsolsz, megy és csinálja, amíg szét nem ég, kábé.

Így volt ez a szombattal is.

Sikeresen megcsináltuk a hetet, a szerda esti edzés gigászian fantasztikusra sikerült, köszönöm mindenkinek, aki ott volt! Wow!

Aztán a videóforgatást péntekről átcsúsztattam szombatra, mert éreztem, hogy a hónapok óta gyengélkedő tüdőmnek minden perc pihenésre szüksége van, amit össze tudok kaparni neki.

 

Úgyhogy feküdtem úgy 1,5 napot, ágyból dolgozva lelkesen, és szombaton azzal az érzéssel keltem fel 5:30-kor, hogy talán ezt nem kéne.

Tudod, amikor átfut az elméden egy kép.

Egy fényes csillogó vonal, ami eddig néha a látóhatárodon volt, de sosem érted el, erre most itt van karnyújtásnyira.

A saját teljesítóképességed határa.

De másrészről már be volt írva a naptárba, el volt döntve, fel kellett venni a videót, menni kellett.

 

 

Sikerült is felvenni úgy a felét, aztán összeestem a padlón és 1 órán át hörögve fuldokoltam.

Csak így tovább, Kata…

Gyerekkoromban is gyakran befulladtam, azóta a rémálmommá vált minden olyan helyzet, amikor nem kapok levegőt, hát most 1 órán át fürdőzhettem benne.

Szerencsére nem voltam egyedül és nagyon köszönöm az asszisztenciát anyukámnak is és Bencének is a Zen clubból.

 

Aztán kaptam egy szurit tele izomlazítóval, meg szteroiddal, meg mindenféle szuper dologgal, amitől aludtam a kocsiúton nővérem esküvője felé.

Bence elővett egy könyvet, miközben fulladozva fetrengtem a földön és felolvasott belőle egy módszert, aminek a lényege, hogy ilyenkor még inkább megvond magadtól az oxigént.

Beszívod a levegőt lassan, kontrolláltan, kifújod és vársz egy kicsit.

 

Mikor először mondta, ha tudtam volna nevetni vagy beszélni, konkrétan megmondom neki, hogy őrült, aztán mivel nem volt túl sok választásom, kipróbáltam.

Folyamatosan beszélt, lecsendesedtem, lassult picit a pulzusom, megtaláltam a légzés ütemét.

Aztán ránéztem az órámra és tudtam, hogy menni kell, mert elkésünk az esküvőről.

Rájöttem, hogy ez amúgy sem segít hosszútávon, még mindig nem kapok levegőt.

Szédültem, mert az agyam nem kapott elég oxigént, nem igazán láttam a padlón lévő aprócska folton kívül semmit és elöntött a teljes pánik.

 

Nem lesz jobb.

Nincs levegő.

Miért nincs már levegő?

 

Valahogy mégis lemásztunk a kocsihoz, mert menni kellet és ott az utcán elsírtam magam.

Képzelheted, milyen amikor alapból alig látsz, csak a szádon át zihálsz, felváltva köhögsz és lényegében az életedért küzdesz, erre elkezdesz sírni.

Szánalmas volt.

És ijesztő.

Meg kicsit vicces is, na.

De néha ilyen az élet is.

 

Ha baj van, de kontroll alatt tartod önmagad, még kezelhető, ám ha elkezdesz pánikolni és kiengeded a kezedből az irányítást, minden rád szakad.

Van, amikor nincs másod a reményen kívül, hogy majd egyszer jobb lesz és megoldódnak a dolgok, de ha elveszted a reményt, nem marad más csak a rettentő félelem.

 

Oké, ez most nagyon deepre sikerült, de szerintem tudod, mire gondolok.

Sosem vagy egyedül.

És a remény is mindig ott ólálkodik a közelben.

Csak várni kell.

 

Ha pedig látod azt a fényes vonalat, a saját határodat, nem biztos, hogy mindig minden esetben át kell lépni.

Főleg, ha utána oda kell érned egy esküvőre…

Gyere bátran a mai edzésekre, mert most tényleg könnyebbre írtam meg az edzéstervet.

A nyár örömére kivételesen ne essünk össze a hét első napján 😀

Megtalálsz a John Reedben 10:00-től és 17:00-től és szépen óvatosan, de hatékonyan megcsináljuk a teljes test edzéseket 😉

 

Legnagyobb rajongód,

A már lélegző Kata