A múltkor egy rettentő hosszú sorban álltam a Sparban, ami általában nem gond, de most egymás után 3 nagymama is volt a pénztár előtt, így ami egyébként egy 4-5 perces várakozás lett volna elhúzódott egy jó 15-20 percig.

Sztoikus arckifejezéssel néztem, ahogy az első néni intenzíven veszekszik a szerencsétlen pénztárossal, miszerint az a termék nem ennyibe kerül, mert az van a polcon kiírva, hogy akciós.

Addig fajult a dolog, hogy a pénztáros maga állt fel és ment el a nénivel a polchoz és jött vissza és magyarázta el sokadjára, hogy az nem ez a termék, és az a termék is csak akkor akciós, ha kettőt vesz belőle…

Valahol itt elvesztettem a fonalat.

 

 

Ezt sem hallgattam, csak szájról és szituációról olvastam, ugyanis a fülemben egy érdekes podcast ment arról, hogyan ne hagyd, hogy a külső negatív történések befolyásoljanak.

És őszintén elmondom neked, hogy nem befolyásoltak.

Álltam ott magamhoz képest halál nyugodtan, és mosolyogva hallgattam a podcastot, miközben az elmémben csönd volt.

 

Ismered ezt az érzést?

Amikor odakint a világban káosz és rettegés zajlik, de nálad béke és csönd van?

Elképesztő.

És tudod mit?

Sokáig fel sem fogtam, hogy ez ennyire elképesztő, mert lépésről lépésre, lassan, hosszú évek alatt jutottam el ide.

És nem hiszed el, ennek a 3 néninek be kellett jönnie egymás után a Sparba, hogy ezt felismerjem.

Mert régen nem ez volt.

 

Egy jó pár évvel korábban kezdődtek a pánikrohamaim.

A vicces az, hogy sokáig nem is tudtam, mik ezek, mert csak mostanában emlegeti őket mindenki, egy.

Kettő, mindenki azt mondja, hogy a rohamok közben halálfélelme van.

Én ilyesmit sosem tapasztaltam, de talán azért, mert számomra az, hogy meghalok, sosem volt egy félelemfaktor.

Én a világon a legjobban attól félek – így fizikai értelemben – ha nem kapok levegőt.

Nem a halál miatt, hanem mert egész gyerekkoromban voltak fulladásos epizódjaim, és ennek az emlékét azóta sem sikerült letennem.

Tehát az én szempontomból az, hogy nem kaptam a pánikrohamok során levegőt, még rosszabbnak számított annál, mint hogy esetleg ebbe belehalok.

Nem egyszer fordult elő, hogy miután felköltöztem Pestre és el kellett mennem az egyetemre tömegközlekedéssel, rosszul lettem a 4-es, 6-oson.

És most mondhatod, hogy ez teljesen normális, mert mindig agyon van zsúfolva, de én olyan hektikus időben jártam suliba, amikor alig pár szerencsétlen állt még ott kapaszkodva rajtam kívül.

Nem is értettem, mi ütött belém.

A racionális elmém nem volt képes felfogni, hogy miért kezd el ömleni rólam a víz, miért remeg a gyomrom, a végtagjaim, miért pörög a szívem 220-on, miért látok fekete pontokat magam előtt, és igen, miért nem kapok levegőt.

Mint valami őrült, legszívesebben úgy ziháltam volna.

Legszívesebben összegörnyedve bemászok a sarokba és remegve várom, hogy elmúljon, de egy tizenkilencéves lány nem csinál ilyet, mert mit gondolnak majd róla mások.

Egy tizenkilenc éves lány leszáll a villamosról, alig látva az ájulás szélén hazavonszolja magát és a szégyen, a legyőzöttség érzése miatt a nap további részét az ágyában zokogva tölti.

 

Szörnyű volt.

Gyengének éreztem magam, tehetetlennek.

Nem voltam kontrollban a saját – a saját!! – testem felett.

Pedig ha efelett nincs uralmad, akkor mi felett van ebben a világban?!

 

De természetesen előjött ez az érzés számtalan más alkalommal is: A Sparban, mikor sorba álltam, amikor csak sétáltam valahova és úgy éreztem, sokáig tart, amikor valamilyen programon voltunk sok ember között, amikor az iskolában ültem egy előadáson és úgy éreztem, hogy figyelnek engem.

A mai napig, már ettől, hogy most rágondolok, úgy szalad fel a pulzusom, mintha kergetnék.

És tudod mit?

Legyőztem.

 

Nem mondom, hogy elmúlt, nehogy azt hidd.

Ahogy a depresszió, én úgy gondolom, ez sem múlik el soha teljesen.

Mert a tested mintákat követ és ha újra hasonló lelkiállapotban, hasonló szituációban vagy, emberfelettien nehéz felfogni, hogy amit most művelni akarsz, afelett neked már hatalmad van és megteheted, hogy nem követed a szokott mintát.

Most már tudom, hogy ha azt érzem, nem kapok levegőt, lecsendesítem az elmémet.

Megnyugtatom magamat, akár egy zaklatott gyereket és amint tudja, hogy minden rendben lesz, elterelem a figyelmét.

Fantasztikus ingyenes podcastokat szoktam hallgatni, amik hasznosak, érdekesek és oktató jellegűek.

Főleg önismeretről szólnak, arról, hogyan fejleszd magadat, mint embert, valamint a teljesítményedet az élet minden területén.

Így lényegében az életem egyetlen percét sem pazarolom el türelmetlenkedéssel a sorban, néha fel sem fogom, miközben mások toporzékolnak mögöttem, én tanulok és egy intelligens, nálam sokkal tapasztaltabb és magasabb szinten járó ember tanításait hallgatom.

 

És éppen ezért jutottam arra a konklúzióra, hogy tényleg, de tényleg nincs olyan, amit ne tudnál elérni saját magadban.

Az elmédet ugyanúgy át tudod programozni, mint egy számítógépet, és folyamatosan figyelni kell rá, karban kell tartani.

Megtaníthatod rá, hogy ha számodra rossz egy minta – például, hogy ha hazamész egy nehéz nap után, egyből jól bekajálsz, teletömöd a hasadat édességgel, szemét kajával is, jelszóval megérdemled (igen, én is csinálom) – akkor megtanítod rá, hogy ne kövesse tovább.

Állandóan, rendszeresen felülvizsgálod, hogy mit miért csinálsz, mi miért történik veled, és rá fogsz jönni, hogy a kontroll nálad van szinte minden esetben – ha nem minden eseten.

 

Másik példa, hogy mikor egy destruktív kapcsolatban voltam, azért utáltam egy idő után a másikat, mert meg voltam róla győződve – magamból kiindulva – hogy ő ezeket a dolgokat, amik nekem hatalmas fájdalmat okoznak, direkt csinálja.

És nem.

Rá kellett jönnöm, hogy nem ismertem őt félre, ő nem egy rossz ember, egyszerűen csak nem tudatosan cselekszik.

És erre nekem például újra, és újra rá kell jönnöm kapcsolatokban.

Hogy az a másik ember nem kicseszni akar veled, amikor ezt és ezt csinálja.

Nem gonosz és rosszat akar nekem, csak még nincs – vagy soha nem is lesz – azon a tudatossági szinten, hogy önreflektálva lássa, mit miért csinál.

Futtatja automatikusan tovább, mint egy programot és nem érti, hogy én, vagy a többi lány, miért reagálunk rá, úgy ahogy.

 

Nagyon érdekes ezeknek kívülről a tanúja lenni.

És most ne gondold, hogy ez feltétlenül az intelligencián múlik.

Van, akinek sosem tanították meg, hogy kell.

Van, aki soha nem került olyan emberek közelébe, ahol erről egyáltalán szó lett volna.

És van, aki tudatosan, vagy nem tudatosan dönti el, hogy neki így, ahogy most van könnyebb.

És könnyebb is általában, ezzel nem vitatkozom.

De ha te nem ezt az utat akarod választani, hanem a nehezebbet és eldöntöd, hogy folyamatosan fejlődni akarsz, a lehető legtöbbet kihozni magadból és a lehető legolyanabb életet élni, amit megálmodtál magadnak, akkor ideje szembe nézni saját magaddal.

Itt az ideje, hogy hazugságok, kerülőutak nélkül megismerd magadat, a lehető legobjektívebben megpróbáld meglátni a pozitív és negatív tulajdonságaidat, miértjeidet, mert csak innen tudod eldönteni, hogy mi lesz az, amin változtatni szeretnél és mi az, amit meg akarsz tartani így, ahogy van, mert ez képezi az alapját annak, aki lenne akarsz és aki most is vagy.

 

Elárulom neked, hogy egy sebezhető és egy igazán jó ember áll majd veled szemben, aki alapvetően nem akar mást, mint hogy szerethessen és hogy szeretve legyen.

Mutatkozz be neki és kezdődjön – vagy folytatódjon – a közös utatok.

Ha pedig szeretnél egy barátot ehhez az úthoz, én itt vagyok neked.