Mikor elmesélem valakinek, hogy egyedül lakok, az első kérdésük általában az:

„És nem szoktál félni?”

 

Én meg nem lepődhetnék meg jobban és döbbenten mindig azt válaszolom, hogy:

„Dehogy! Már miért félnék?”

 

Aztán a múltkor rájöttem, milyen gyorsan hozzászoktam ehhez, és most már mennyire alapvető, hogy eszembe sem jut, pedig az életem nagy részében féltem éjszakánként.

A hatalmas fantázia általában szuper, de éjszakánként borzalmas átok.

Mint egy szupererő, amit nem tartasz az uralmad alatt és felemészti az egész világodat.

 

 

Az álmaim már elég régóta borzasztóan részletesek és kidolgozottak, rengeteg karakterrel, komplex történettel, aminek van eleje-közepe-vége, tele izgalmas rejtélyekkel.

Ami elsőre elég jól hangzik, ám amikor félelmetes fordulatot vesznek a dolgok, éppen ezért teljesen olyanok, mintha egy valódi horrorfilmet néznék.

Húsbavágóan élethűek, gyakran pszichológiai thrillerrel vegyítve és tökéletesen emlékszem rájuk évekkel később is.

 

Egy idő után odáig jutottam, hogy míg mások a horror filmektől féltek gyerekkorukban, én az álmaimtól rettegtem és az általam kitalált lényektől, akik véres vigyorral a pofájukon irtották a szeretteimet.

Aztán amikor elkezdtem történeteket írni, megváltozott a hozzáállásom.

Már vártam őket éjjelente, hogy ellátogassanak hozzám, mert másnap reggel mindegyiket elcsíptem és megörökítettem papíron.

Amikor meg kifogytam az ötletekből, betettem egy rettenetes zenét, például az első Kaptárban volt az az intro… és elmentem sötétben a Tisztapartra kutyát sétáltatni.

Olyankor újra kinyílt az elmém és ontotta magából az ötleteket.

 

A negatív fordulat akkor következett be, amikor Pestre költöztem és a lelkem legyengült, védtelenné vált és nappal is éppen eleget szorongtam, nem volt erőm az éjszakai barátaimhoz.

Újra ellenségekké váltak, mert már nem tudtam kordában tartani őket.

Akkoriban kvázi együtt laktunk az akkori barátommal és nem egyszer kértem meg éjszaka, hogy kísérjen ki pisilni, mondanom sem kell, hogy nagyon örült neki. 

 

Elkezdtem mintát felfedezni abban, hogy ha szomorú vagyok nappal és rosszul vagyok lelkileg, este a rémálmok földjén erőtlenül, elesetten nézek majd szembe a szörnyetegekkel.

És mikor újra rendbe szedtem önmagamat és elköltöztem életem első saját albérletébe, érdekes módon, újra szembe tudtam nézni a rémálmokkal.

Ma már olyan szinten vagyok, hogy soha egyiknek sincs rossz vége.

 

Amikor jön az elkerülhetetlen vég és rájövök, hogy nagy eséllyel meghalok és/vagy az egész világ elpusztul, egyszerűen meghackkelem az álmomat.

Belenyúlok. 

 

– Szembe nézek a szörnnyel és elkezdek beszélgetni vele: „Mégis miért csinálod ezt? Mi az értelme ennek az egésznek?”

– Vagy megfejtem a rejtélyt és az összes zombi meggyógyul.

– Vagy felébresztem magam, mert rájövök, hogy ha nem tudom megoldani, akkor ez egy álom.

 

Még mindig csak azt tudom mondani, hogy elképesztő, mire képes az emberi elme.

És ezt egy olyan lány mondja, aki tizenéves korában vagy a szüleivel, vagy a nővérével aludt, annyira rettegett.

Egy olyan lány, aki 19 évesen nem merte este lekapcsolni a konyhában a lámpát.

Egy olyan lány, aki amúgy a mai napig nem nézhet horrort, mert így is nehéz kontrollálni az elméjét.

 

De kontrollálható.

Megoldható.

Sőt élvezhető.

 

Gyakran a legnagyobb erősséged egyben a legnagyobb gyengeséged is.

De ha eléggé kiismered saját magadat, nincs lehetetlen, amit ne tudnál megoldani.

Akkoris, ha ez mások számára furcsa és elfuserált.

Mert amikor ilyenekről mesélek másoknak… látom az arcukon, hogy nem szívesen kukkantanának be a kulisszák mögé.

 

De neked a sajátod mögé muszáj, ha uralni akarod a saját szörnyetegeidet.

És ki tudja, ha megismerkedsz velük, talán rájössz, hogy amúgy egészen jófejek 

 

Kemény edzést és hatalmas kitartást neked mára és az egész hétre!

Legnagyobb rajongód,

Kata