A múltkor borzasztó büszke voltam magamra az egyik edzés után és – tudom, tényleg tudom, hogy ez most romokba dönti a hitelességemet, de – úgy döntöttem, megveszem a kálvin téri mannában a kedvenc chipsemet.

Emiatt nem balra mentem fel a lépcsőn az aluljáróból, hanem jobbra.

A lépcső alján megszólított egy idős néni, megkért, hogy vigyem fel a szatyrát a lépcsőn, annyira nehéz és neki egyszerűen nem megy.

Megfogom a szatyrot, amiben volt egy másfél kilós víz.

A hátamon lazán lógott az úgy 5 kilós edzős cuccom, telepakolva minden hülyeséggel, ami nekem egy meglehetősen természetes dolog.

Úgyhogy mondanom sem kell, meglepődtem, a szatyor „könnyűségén”.

A néni nagyon megköszönte, miközben a korlátba kapaszkodva egyesével nehézkesen haladt fel lépcsőfokonként.

Én általában 2-3assával rohanok fel rajtuk és irritál mindenki, aki az utamban áll.

 

Elmesélte, hogy a Kakasig kellene elvinnie a szatyrot, mert ott majd egy barátja segít neki.

Mondtam, hogy nem gond, szívesen elviszem addig.

Lassan sétáltunk, közben folyamatosan mesélt tovább.

Kiderült, hogy tönkretették a lakásukat – nem tudom a teljes sztorit – és nem tud fürdeni hetek óta.

Rettentően fázik, néha eljár fürdőbe, de az nem sokszor sikerül.

Bizonyára emiatt ilyen rosszak az ízületei, hogy már cipelni sem tud.

 

De azt mondta, mégsem adja fel, mert ha nem csinál semmit, nem mozog, nem cipekedik – egyrészről nem igen lenne, aki megcsinálja helyette – másrészről, tudja, hogy sokkal rosszabb lenne.

Kicsit ostobán megjegyeztem, hogy igen, amikor a szervezetet terheli az ember, sokkal jobb formában marad, mintha feladja.

Mire helyeslően bólogatni kezdett.

Elvittük hát a Kakasba a másfél kilós vizes szatyrot, és a néni nem győzött nekem hálálkodni, pedig lényegében nem csináltam semmit.

 

De hazafelé végig azon gondolkodtam, mennyire felfoghatatlan számomra az ilyen szintű kiszolgáltatottság.

Mennyire törékeny az életünk és mi minden múlik azon, hogy fizikailag, mit tudunk megcsinálni.

Mert mi van, ha család nélkül maradunk?

Mi van, ha nem tudunk valamiért jövedelmet teremteni idős korunkban?

És emiatt megfizetni sem tudjuk a segítséget?

 

Ha nincs megfelelő kontextus, nem értékeljük azt, amink van, főleg ha ez nem egy olyan „magától értetődő” dolog, mint az egészséges testünk.

Persze, én is szenvedtem már mindenemmel:

Mindkét bokám megsérült gyerekkoromban, úgyhogy olyan lazák a szalagjaim, hogy az félelmetes.

A gyomrom egy külön alteregóm, akinek megvan a saját maga élete az enyémtől külön.

Voltak mindenféle rosszulléteim, amire semmilyen orvos nem tudott magyarázatot adni.

 

Aztán nem tudom, olvastad-e ennek a lánynak az üzenetét, aki 27 évesen elment csontrák miatt. (Tesóm is megosztotta.)

Nézem a Facebook üzenetét, olvasom sorról sorra és ez a gyönyörű, fit, intelligens lány azt írja benne, hogy semmit sem tud tenni, miközben a teste a szeme láttára sorvad el.

És hogy a családja karácsonykor nem adott ajándékot egymásnak, mert neki mégis mit adtak volna?

Én meg itt nyafogok, mert edzés után izomláztól ég a fenekem…

Hát na.

 

A kontextus minden.

Nálam jobban egyébként senki sem unja ezeket az „adj hálát azért amid van” postokért és motivációs idézetekért, de basszus, ezután úgy simogattam meg a saját lábamat – amit egyébként utálok, mert nem olyan mint a modelleké a képeken – és mondogattam neki némán, hogy köszönöm, hogy vagy és hogy ennyi mindenre vagy képes…

Néha azért ilyen is kell.

 

JÖJJÖN A RETTEGETT HÁZI FELADAT:

Te mit utálsz magadon a legjobban?

Csatlakozz hozzám és ma simogasd meg azt a testrészedet, mert van és funkcionál és ha segítesz neki, képes lenyomni akár egy brutális intervall edzést, vagy éppen csak felvisz az aluljáróból a lépcsőn…