Neked is van olyan testrészed, ami köré az egész öltözködési stílusod épül?

Én például világ életemben gyűlöltem a fenekemet és esküszöm, egész tinédzserkoromban minden ruhadarabot ennek megfelelően választottam ki, hogy ne látszódjon egyikben sem a kérdéses terület!

Az egész gondolkodásom eköré fókuszált, jó, nem igaz, mert a lábamat is gyűlöltem, na… ha már őszinteség, akkor legyünk teljesen azok.

 

És ugyanezt érzem másoknál is, hogy ugyanúgy szégyelljük egyes részeit annak, akik vagyunk, ahogyan a testünket.

Én – külső vélemények szerint is – az átlaghoz képest elég tisztán meg tudom ítélni mások és a saját negatívumaimat is.

Lézerpontossággal kiszúrom, hol van a saját gyengeségem, miben kellene javítanom és régen próbáltam kompenzálni más területeken, hogy elfedjem ezeket, hogy mások ne lássák annyira élesen, mint én.

 

Ráerősítettem inkább egy másik karakterre, aki bár kevéssé rétegelt, mégis erőt adott nekem.

Mert erős volt, sebezhetetlen, felvállaltan különc és mindig úgy viselkedett, mintha minden felett állt volna.

Nyilván könnyű volt átlátni rajta, de sokáig szerettem ezt az énemet.

 

 

Aztán úgy tizenöt-hat éves koromban sok év kihagyás után újra találkoztam a gyerekkori szerelmemmel, aki már borzasztóan tapasztalt volt akkor és nagyon be akartam nála vágódni.

Nála jöttem rá, mennyit hazudok.

Mennyire leplezetlenül tereltem őt afelé az énem felé, aki lenni akartam.

Aki tapasztalt volt, volt már egy csomó kapcsolata és barátja, vakmerően nézett szemet bármelyik férfival és a szája sarkába vissza-visszatért a mindent tudó, szexi félmosoly.

 

Miközben…

Soha egy barátom nem volt még akkor, sőt, még csókolózni sem csókolóztam senkivel.

Mert valójában rettegtem attól, hogy új emberekkel barátkozzak össze, hogy idegeneknek nyíljak meg őszintén, hogy önmagamat adjam.

Úgyhogy hazudtam neki.

 

Aztán eljött az a pont, amikor meguntam.

És vannak páran, akik rendszerint kínosan érzik magukat velem társaságban, mert katasztrofálisan őszinte vagyok.

Ha unatkozok, felhozok egy másik témát, ha nem érzem jól magam, hazamegyek, ha odajön hozzám egy random idegen és nem szimpatikus nekem, megmondom neki.

 

De természetesen ez csak egyetlen olyan pont, amit rejtegettem és amit azóta is folyamatosan próbálok javítani.

Van még vagy ezer.

Például az egyik legnagyobb az volt, hogy nem mertem olyan közösségbe menni, ahol nem ismertem senkit.

Mondhatom, a networking nálam magasan a legvéresebb rémálmaim között szerepel, mint a telefonálás…

 

Szorongtam ilyenkor rendesen, folyt rólam a víz, remegett a kezem, hányingerem volt, alig láttam, csak a perceket számoltam, hogy elmeneküljek.

Aztán elkezdtem úgy felfogni ezeket a részeit a személyiségemnek, mintha fogyatékosságok lennének, amikkel egyszerűen meg kell tanulnom együtt élni, mert nincs más opció.

És képzeld el, amint elkezdtem őket lazábban felfogni, nem szégyenkezni miattuk és folyamatosan olyan helyzetekbe belemenni, ahol kénytelen voltam kezelni őket, szépen lassan – jóóó lassan – elkezdtek kevésbé zavaróak lenni.

 

Nem, nem múltak el a félelmeim.

Az is lehet, hogy sosem fognak.

Elképzelhető, hogy örökké tartani fogok a konfliktusoktól olyanokkal, akiknek számít a véleménye és akiket szeretek.

Meglehet, hogy mindig is félni fogok felvenni egy olyan telefonhívást, ami nem attól az 5 embertől jön, akikkel napi szinten beszélek.

 

De már nem takargatom őket annyira.

Már nem körülöttük forog minden gondolatom.

 

És tudod mit?

Az edzés ebben is segített.

Furcsán hangzik, de igaz.

 

Megerősített benne, ki vagyok és mire vagyok képes.

Edzés közben is pontosan meg kell ismerned a gyengeségeidet, fel kell mérned, miben nem vagy jó, hogy utána javíthass rajta.

És most komolyan, szégyen, ha nem tudsz fekvőtámaszt csinálni?

Nem.

Az a megoldás, ha mostantól örökre elkerülöd?

Nem.

Az a megoldás, hogy addig csinálod, amíg meg nem tanulod a technikát és elég erős nem leszel hozzá, hogy ki is vitelezd.

 

Ilyen alapon: Szégyen, ha rettegsz idegenek közé menni?

Nem.

Az a megoldás, ha soha többé nem mész új közösségbe?

Nem.

Az a megoldás, ha elfogadod, hogy félsz tőle, te ilyen vagy, nincsen veled semmi baj, csomó embernek vannak hasonló félelmei.

 

Ez nem fog meggátolni semmiben sem az életed során, ha nem söpröd a szőnyeg alá, hanem ha szépen, fokozatosan edzed magadat ebben az irányban.

Van, amin nem tudsz változtatni, mert alapvetően vagy, aki vagy, és ezen NEM IS KELL változtatni.

Mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei, nincs ebben semmi új, csak mindenkinek az a legszörnyűbb gyengeség, kihívás, amivel ő pont abban a pillanatban küzd.

 

Lépj ki egy kicsit a testedből, az érzelmi világodból és nézz magadra úgy, mintha egy idegen lennél:

Kit látsz?

Milyen gyengeségei vannak, amik jelenleg gátolják és amin elkezdhetne dolgozni?

És milyen erősségei vannak, amik miatt szívesen ülnél be vele a Divinoba egy pohár fröccsre?

Jófej, nem?

Végülis, egész vicces sztorijai vannak?

Vele biztos egész jól éreznéd magad, ha őszintén megnyílna neked és nem a felvett maszkjában mászkálna?

 

A felvett maszk általában unalmas.

De te nem vagy az!

Úgyhogy gyere, találkozzunk szerdánként a John Reedben 10:00-től vagy 19:00-től!

Eddzünk egy keményet, aztán ha van kedved mesélj 😊

Én is kínos vagyok társaságban, lehet, hogy te is, biztos jól kijönnénk 😅 😄

 

Legnagyobb rajongód,

Kata