Tegnap voltam a Modern Istennők Edzőtáborában, amit tudod, a nővérem tartott a Lurdyban a megvalósításról, önismeretől, célkitűzésről és egy kifejezett gyakorlat nagyon megfogott.

Sétáltunk körbe körbe a teremben, majd megálltunk egy idegen lány előtt és percekig néztünk szó nélkül egymás szemébe.

 

Én régebben sok üzleti könyvet olvastam és többen is benne volt, hogy ha egyenesen belenézel a másik szemébe és tartod a szemkontaktust, megbízhatóbbnak találnak majd.

Hát onnantól kezdő vállalkozóként lelkesen gyakoroltam is, és magamhoz képest sokat fejlődtem abban, hogy ne lefelé nézzek a földre, ne másokra nézzek közben, ne kapjam el zavartan a tekintetemet, hanem egyenesen, bátran nézzek a másik fél szemébe.

 

De most más volt.

 

Most nyitott lélekkel, kiszolgáltatottan, pőrén és totális zavarban néztem egy gyönyörű lány hatalmas szempillákkal keretezett égszínkék íriszébe. Feszengve.

 

Én mosolygok, ha zavarban vagyok.

Úgyhogy próbáltam tudatosan kontrollálni, hogy az arcomról tűnjön el a vissza-visszakúszó kínos mosoly és próbáljak rá fókuszálni, vagy éppen befelé, magamra.

 

Aztán ki kellett mondani azt a mondatot, azt az egyet, amit újra és újra hallasz a gonosz énedtől, és amitől a leginkább rettegsz napi szinten.

Például, hogy nem vagy elég jó.

Nálam az volt, hogy kudarcot vallok és mindenki utál majd és elítél érte.

 

Ennél a lánynál az volt, hogy őt nem lehet szeretni, és könnyek kezdtek gyűlni fekete pupillája alatt, már-már azzal fenyegetve, hogy elérik azt.

 

Nem szabadott válaszolni, csak megértően hallgatni és arra gondoltam, hogy ha téged nem lehet szeretni, akkor én hozzád képest a kanyarban sem vagyok.

Egy magas, modell alkatú, meseszép lányt képzelj el, akinek intelligencia sugárzik a tekintetéből.

 

Aztán mentünk tovább és a következő lánynak már azt kellett elmondani, amire szerintem éppen szüksége volt. Megdicsérni valami miatt.

Azt mondtam neki, hogy bármilyen célt is tűz ki most, én látom rajta, hogy el fogja érni.

Égett a szeméből az elhatározottság, az akarat, az, hogy bátorságra van szüksége, és még nem biztos benne, hogy menni fog ez neki, de a tartásából, a mosolyából én maximálisan azt szűrtem le, hogy igen.

 

Azt felelte, ez olyan volt, mintha a munkafüzetéből olvastam volna ki a választ, és tényleg erre volt szüksége.

Az ekkori mosolyom már őszinte volt és egy kicsit magabiztosabban néztem a szemébe, mint az előző lánynak.

 

Borzalmasan komfort zónán kívüli volt az élmény, de már eléggé ismerem magamat ahhoz, hogy tudjam, ha elsőre nem is érzem magam kényelmesen egy helyzetben, elég időt hagyva, ezen eddig mindig tudtam változtatni.

Most is.

 

A végén pedig azt mondta nekem, hogy a pozitív energiám belengi az egész termet és azt érzi, én már „kész” vagyok, már jól vagyok magammal.

Ami maximum némely hullámokban igaz, de annyira jól esett, hogy utána mindenkinek ezt meséltem el újra és újra és dicsekedtem vele újra és újra. 

 

Aztán ebédnél eszembe jutott, hogy régen, ha fizettek volna sem állok be egy ilyen gyakorlatba, nemhogy önként és dalolva.

Most még élveztem is!

 

Régen a félelmeim miatt megfosztottam volna magamat és – beképzelten hangzik de – a másik embert is attól a pozitív élménytől, amit együtt átéltünk.

És olyan mérhetetlen hála öntött el, hogy majdnem kicsordult belőlem.

 

Hálás voltam a nővéremnek, hogy megtartotta ezt a tréninget, ezeknek a fantasztikus nőknek, akik eljöttek és itt voltak a pozitív, őszinte lényükkel, és a rengeteg szr időszaknak is, amin keresztülszenvedtem magam.

És mennyi, mennyi út van még előttünk, mennyi legyőzendő félelem és akadály, mennyi tanulás és mennyi jutalom, felfedezés, boldogság.

 

Neked is hálás vagyok, hogy itt vagy, hogy elolvastál és ha félsz, hogy nincs aki szeret, aki hisz benned, aki tudja, hogy meg fogod csinálni, akkor mi itt vagyunk neked.

Mi szeretünk, mi hiszünk benned, mi tudjuk, hogy meg fogod csinálni.

Ennek a közösségnek az aktív és nélkülözhetetlen tagja vagy.

Nélküled nem létezne a világ!

 

 

Legnagyobb rajongód,

Kata