Belenézek a tükörbe és abban az ezredmásodpercben látok magamon minden milliméternyi hibát.

 

És mennyi van belőle, basszus…


Minél többet nézem, annál gyorsabban szaporodnak, mindenhol ott vannak és nem telik bele pár pislogásnál többe, már csak és kizárólag a hibákat látom.

 

Utálom, hogy ott nem tökéletes a bőröm és hogy az orromnak ilyen a formája, hogy ennyi centi vagyok, hogy ilyen az alkatom és úgy általánosságban véve mindent. Mindent.

 

 

Aztán arra gondolok, hogy ja, hát egy ilyen ember, hogy is nézhetne ki jobban?

 

Megérdemlem.

Mert egyébként is nyomorult vagyok, egyébként sem itt kéne már tartanom az életben, és az az ismerősöm is annyival sikeresebb, mint én, hogy az már szégyen.

Az egész létem szégyen.

Nem is értem, mit keresek itt.

Amúgy sem hiányoznék senkinek, ha nem lennék itt.

Csak a terhükre vagyok.

Ez vagyok én – egy szégyellendő teher, kolonc, valami felesleges, aminek itt sem kéne lennie.

 

És amúgy is ott vannak azok a sebek. Amiket akkor csináltam.

Emlékszel még rájuk?

Mintha tegnap lett volna…

Emlékszel, milyen volt? De túlélted. És felálltál.

Hm…

És amúgy is sikerült múltkor az a dolog, az mennyire nagyszerű volt, nem?

De…

És amikor múltkor történt az a csalódás, és azt hitted, hogy ettől hetekre kifekszel, hanem hónapokra, közben meg csak egy napig sírtál, azért az fejlődés.

Fejlődés, igen.

Harcos vagy, aki nem adta fel és fejlődik.

Harcos vagyok.

És semmi sem fog legyőzni soha, úgyhogy a mai nap is menni fog, ugye?

Menni hát!

Nézd, ahogy mosolyog a szemed és ráesik a reggeli napfény, egész szép színe van.

Zöldes-sárgás  mint Maminak volt.

Ha hasonlítasz rá, akkor szép vagy, nem? Ráadásul ő mennyire szeretett minket, akkor annyira nem lehetünk rossz emberek, nem?

De.

Akkor tartozunk annyival, hogy felkelünk és kihozzunk a mából is a legtöbbet!

Így van!

Akkor gyerünk!