Mielőtt még az internet volt az életem, napiszinten voltam maximálisan meggyőződve róla, hogy valami nagyon, de hihetetlenül nagyon nem stimmel nálam.

Középiskolás koromban, míg másoknak olyan gondjai voltak, hogy hova tanuljanak tovább, vagy hogyan szerezzenek ötöst valamelyik tantárgyból, vagy melyik srácnak tetszenek, nekem a legfőbb problémámat a bulizás jelentette.

Ugyanis rettegtem tőle.

 

 

Féltem tőle, hogy táncolnom kell, hogy másokkal kell beszélgetnem, hogy szórakoztatónak kell lennem és jól kell éreznem magamat.

Kell, mert ez amolyan kötelesség volt.

Mindenki ezt csinálta, mindenki élvezte, emiatt meg még inkább szorongtam tőle, hogy én nem.

Rengeteg időmbe telt, mire megteremtettem magamnak egy olyan szcenáriót, ami megfelelt az igényeimnek.

 

És sok, sok mindennel volt ez a helyzet.

Ami másoknak jól ment és egyszerűen, sőt imádták, azt én értelmetlennek, idegennek éreztem és úgy kellett belekényszerítenem magam, hogy ne legyek mindig egyedül.

Amivel nem is volt baj az esetek 70%-ában, mi introvertáltak, imádunk ellenni magunkban, de ugyanakkor igényeljük, hogy miközben azt csinálhatjuk, amit akarunk, legyen körülöttünk valamilyen mozgás, emberi jelenlét.

 

A legnehezebb az egészben talán az volt, hogy két különösen extrovertált nővel nőttem fel, és annyira egyikük sem értette meg a gondolatvilágomat.

Volt, amikor egyenesen megkaptam, hogy igen, mert te minden embert az ellenségednek tekintesz, elvégre ilyenek az introvertáltak.

Pfff, nem tudtam, hova bújjak szégyenemben, mert bár ez nem állhatott volna távolabb az igazságtól, mégis úgyis éreztem, hogy valami olyanért ítélnek el, amiről nem tehetek.

 

Sosem szerettem a semmiről csevegni fél-idegenekkel, kevés embert találtam csak annyira érdekesnek, hogy lekössön, amit mond, és rengeteg társadalmi kötelezettséget láttam logikátlannak, ami másoknak teljesen magától értetődő volt.

Például ez a rengeteg puszi és ölelkezés, amit teljesen idegeneknek kell adni, ez honnan jön? Miért kéne fizikai kapcsolatba lépnem valakivel, akit nem szeretek, nem ismerek és most találkozok vele először?

Miért??

 

Talán a legrosszabb bélyeg, amit az introvertáltaknak adnak, az az antiszociális, ami szerintem hülyeség.

Mert ki számít szociálisnak?

Ki dönti ezt el, hogy hol kezdődik az egyik és hol a másik?

És miért kell valamilyen általános formulát rákényszeríteni mindenkire?

 

Van egy ilyen kép, miszerint az extrovertáltak vezetik a világot, míg az introvertáltak teremtik a világokat.

Ez egy szimpatikusabb hozzáállás, de mi van, ha te egy olyan introvertált vagy, aki nemcsak teremteni, de vezetni is akarja?

Manapság már vannak erről a témáról Ted talk-ok, vannak külön coachok, akik introvertált vállalkozóknak segítenek, és sokkal többet foglalkoznak ezzel úgy általában, mint egy 10-15 éve.

 

A társadalmunk viszont még mindig nem szokott hozzánk.

Vannak olyan mélyen berögződött paradigmáink, amik azt mondják például, hogy az a tinédzser, aki inkább otthon olvas, minthogy bulizni menjen a barátaival hétvégén, az egy lúzer és amúgy sincsenek barátai.

Ráadásul ez egy olyan fajta nyomás abban a korban, hogy az a mai énemnek már megdöbbentő.

Ma már, ha nincs kedvem valamihez, azt kerekperec megmegmondom és kész.

De anno, nem tudtam elszakadni ettől az egy kérdéstől: Mi a baj velem?

 

Azóta már tudom, hogy nincsen olyan, hogy valaki 100%-ig introvertált, vagy 100%-ig extrovertált.

Ez egy spektrum, aminek szintjei vannak és egyikkel sincsen semmi baj.

Éppen ezért értem meg tökéletesen, ha valaki gyűlöl edzőteremben edzeni.

Mert ott idegenek között kell átöltözni, beszélgetni kell velük, segítséget kell kérni, az órán, ha az edző javít, lehet, hogy hozzám ér, stb.

De azt is tudom, hogy kevesen jönnek olyan vastag burokból, mint én, és igenis, volt értelme néha bele-belekényszeríteni magamat olyan helyzetekbe, amiket először kényelmetlennek találtam.

 

Kialakult az a képességem – amit sokan amúgy önzőségnek hívnak  – miszerint szinte bármilyen helyzetben ki tudom alakítani magamnak azt a környezetet, azt a menettervet, ami számomra megfelelő.

Ha őszinte vagy magaddal és bevallod magadnak, mi az, amit tényleg élvezel, mi az, amit nem és a végén mi a célod az egésszel, tudod úgy bővíteni a komfortzónád határait, hogy közben nem izzadsz litereket a stresszes kínlódástól.

Introvertáltként is uralhatod a világot, csak hihetetlen tudatosság és őszinteség kell hozzá.

Nekem legalábbis ez a tapasztalatom.

 

De attól ugyanúgy én is megkapom, hogy miért nem vagyok nyitottabb, vagy mi a baj velem, hogy nem mindig szeretem, ha ölelgetnek, esetleg miért „zárkózom be” a 4 fal közé…

Ezek olyan sztereotípiák, amikkel szembe kell néznünk és talán idővel, ahogy nő az átlag tudása a személyiségtípusokkal szemben, lassan hátrahagyjuk őket.

 

Addig is minden nagyratörő introvertáltnak üzenem, hogy van remény 

Csak tudd nagyon tisztán, hogy mit akarsz, utána pedig találj a megvalósításához olyan módszert, amit élvezel, vagy amit idővel megtanulsz élvezni.

Semmiképp se zárkózz el a lehetőségek elől azért, mert most félelmetesnek tűnnek!

Végtelen számú lehetőséged van és lesz közte olyan, ami hosszútávon neked való!