Az életben vannak olyan kemény helyzetek, amik ismeretlenül is összekovácsolják – vagy éppen szétszakítják – az embereket, mert ilyenkor mutatkozik meg a valódi személyiségük.
Amikor szélsőséges körülmények közé kerülsz, lefolyik rólad minden máz, leesik a mindennapokban viselt maszk, és minden egyes mozdulatod, döntésed, cselekedeted lecsupaszodik a maga nyers valójára.
Mit csinálsz krízis helyzetben?
Mit csinálsz, amikor már nem bírod tovább, annyira nehéz?
Feladod?
Vagy éppenséggel összeszorítod a fogadat és végigcsinálod bármi áron?
Ismered azt a csöndes srácot az irodában, aki kettőt nem szól senkihez sem, csak végezi mindennap a dolgát?
Úgy gondolod, hogy elvont, kissé lúzer, nem látsz benne semmi fantáziát, mert olyan mint valami néma robot, akit beprogramoztak erre a munkára.
Aztán véletlenül összefuttok egy közös edzésen, ami sokkal durvább, mint amire valaha is számítottál.
Összenéztek a sráccal és miközben a legtöbben kihullanak és feladják, ti csak toljátok tovább, nem érdekelve, hogy már fel lehetne mosni alattatok az izzadságpocsolyát, küzdötök megállás nélkül.
Egy-egy feladat előtt összevigyorogtok, a végén még pacsit is adtok egymásnak és az óra végén vált vállnak vetve mentek ki a teremből.
Másnap ebédnél leülsz mellé és eltűnik róla a semleges pókerarc.
Lelkesen mesél az életéről, rájössz, hogy valószínűleg ő a legjobb fej az egész irodában, és eddig még csak nem is tudtál róla.
Aztán elmentek a következő edzésre is együtt.
Nincs is jobb csapatépítő ennél.
Bedobnak a mélyvízbe, ússz ki!
És aztán ott van a másik ember, a nagyszájú, aki napszemüvegben toppan be reggel, lekapja bőrdzsekijét, mindenkivel jóban van, ő az iroda megmondó embere.
Fogadásból elrángatjátok őt is az órára, belead mindent az első pár percbe, aztán úgy tizenöt után végleg kidől.
Ráfogja a tanárra, ráfogja a gyerekkori térdsérülésére, nyafog, próbálja menteni az arcát, de egy harcos nem csinál ilyet.
Egy igazi harcos elismeri a vereségét, aztán megpróbálja újra és újra és újra, amíg nem sikerül neki.
De őt nem látod itt többet, és onnantól elkerül téged, mert arra emlékezteted, kicsoda ő valójában.
Melletted már nem játszhatja meg többé magát, ahogyan a többi kollégánál.
Nem tettethet.
Az edzés már csak ilyen.
Nem tudsz nem önmagad lenni közben.
Én vallom, hogy a legjobb terápia valaha!
Szembe nézel önmagaddal, látod, mit csinálsz a tükörben, megismered a hibáidat, az erősségeidet, rájössz, mennyire vagy kitartó és merre fejlődhetnél még.
A végén pedig ott a döntés, hogy újra mész-e legközelebb, vagy visszasunnyogsz a régi, szürke életedbe a maszkok és a színjáték közé, ahol magadnak is hazudsz arról, mit akarsz és ki is vagy valójában…
Legnagyobb rajongód,
Kata
