Szinte futva próbálok navigálni a mellettem toporgó embertömegben.
Időre megyek, így különösen frusztrál mások tehetetlensége.
A szél barátságtalanul belekap a hajamba, miközben a macskakövek között összegyűlt pocsolyákat kerülgetem.
Elsietek a méltóságteljesen vajas színekben méltatlankodó múzeum mellett.
A velem szemben áradó tenger többnyire lehorgasztott fejjel, bedugaszolt füllel, pulcsik és problémák súlya alatt görnyed.
Néhányan arcukhoz szorított telefonjukba panaszkodnak.
Korán van még.
Az ég szürke, bánatos színe és a szemerkélő eső könnyei meghatározzák a ma reggel hangulatát.
A Kálvin téren piros lámpát kapok és türelmetlenül várakozok a zebra előtt, amin – mint mindig – most is megpróbál egy nálam merészebb és még sokkal türelmetlenebb átfutni.
De – mint mindig – most is ledudálják és kénytelen visszatrappolni hozzánk.
Aztán felpillantok a szemben lévő torony tetejére és nem hiszek a szememnek, mert áll rajta valaki.
Sőt!
Nem is egy, de rögtön két alak feketéllik a felhők alatt.
Innen látom, hogy az egyik jóval alacsonyabb, finomabban is mozdul, bizonyára egy lány.
Mindkettőnek hosszú fekete kabátja van, melyek vége táncol az egyre erősödő szélben.
Vitatkoznak valamin.
Majd a férfi fegyvert ránt elő a semmiből.
Ijedten kapkodom a levegőt, ösztönösen körbenézek, hogy másokkal osztozzak az oda nem illő jelenet pánik keltette hatásában.
De ők továbbra is a lámpát nézik.
Még mindig piros.
Aztán megpillantok egy férfit tőlem két embernyire.
Ő is felelé mered.
A korábban védtelennek hitt lány villámsebességgel nyúl hátra mindkét kezével és mire egyet pislogok már mindkettőben kardot tart.
Látom, ahogy megcsillan rajtuk a tompa, homályos fény.
Az előtte álló férfi is meghökken, hiába van nála a fegyver.
Egy lépés hátrál, majd hátrahúzza a kakast, hogy kibiztosítsa.
Ám a lány sem marad tétlen, kettőt mozdul, ezt is lehetetlen gyorsasággal és a pisztoly kiesik a férfi kezéből.
A lány lerúgja a torony tetejéről, majd mintha légies táncot járna, már a támadója elé is fordult, egyik karja a férfi a torkánál, a másik az oldalánál.
Az ellenfél megadja magát.
Szinte hallom, ahogy a torkában lüktet a szíve félelmében, zihálva veszi a levegőt, pupillája kitágul.
Lassan megadó mozdulatra készül, de a lány egyszerűen halántékon üti a kard markolatával és hagyja, hogy összeessen előtte.
Lenézően lebiggyeszti cseresznyepiros ajkát, majd kilép a torony szélére.
Úristen!
Le fog ugrani!
Rémüldözök, ismét körbe futtatom a tekintetemet, de csak az az egy férfi néz felfelé továbbra is.
Az ő arcvonásai azonban nyugalmat tükröznek.
A lány nem áll meg.
Átmászik az őt akadályozó korláton, guggolásban megkapaszkodik a szélén, majd ellöki magát és egy kecses mozdulattal a levegőbe veti magát.
Zuhanás közben ügyesen helyezkedik, és majd kiesik a szemem, de tisztán látom, ahogy talpra esik a hotel épülete előtt, és unott arccal besétál a kis üveghíd alatt.
Elképesztő!
Lehetetlen!
A tőlem két embernyire álló férfire nézek, harmincas, helyes srác, elveszi a tekintetét a toronyról és rám mosolyog.
Aztán véget ér a szám a fülemben, a telefon vált és egy új történet indul el lelki szemeim előtt.
A lámpa zöldre vált és az emberek megindulnak.
A férfi továbbra is mosolyog, még fel-felpillant olykor, sugárzik a boldogságtól és csak arra tudok gondolni: Vajon ő mit látott?
