A múltkor mutatom az egyik barátomnak, hogy mióta elkezdtem a kemény edzéstervemet, a combomon az egyik izom sokkal látványosabbá vált, mint korábban valaha, mire a következőt mondta:
– Elvégre ezért edzettél.
És elgondolkodtam ezen, tényleg ezért edzettem?
Nem. Rohadtul nem.
Ez volt a célja az edzéstervnek?
Nem.
Annyival boldogabb vagyok, mert az az izom most erőteljesebben látszik?
Nem.
Hát akkor?
Ha őszinte akarok lenni veled – és eddig eléggé őszinte voltam, szóval miért is változtatnánk ezen – be kell vallanom a valódi okát annak, amiért én edzek:
Enélkül összeomlik az életem.
Oké, ez most kissé túlzónak, vagy szélsőségesnek hangzik, de hidd el, hogy nem az!
Fogalmam sincs nálad, hogyan működik ez, de nálam a következő szakaszok figyelhetőek meg, ha nem edzek:
1. hét elteltével:
Áh, nem gáz, kellett egy kis pihi, hétfőtől visszarázódok.
2. hét elteltével:
Uhh, eltelt 2 hét, most már ideje lenne visszatérni, amúgy is látom a fejemen, mennyivel rosszabbul nézek ki. Nyúzottabb vagyok, a bőröm pattanásosabb, nem iszok eleget, fáj a hasamat, kezdek összeesni.
3. hét elteltével:
A tegnap is az a szemét fickó bevágott elém, miközben egyértelműen láthatta volna, hogy jövök, ha nem bámulja megszakítás nélkül azt a nyomorult telefonját! Mi lett a mai kor emberével?! Jól neki is mentem, hadd tanulja meg!
4. hét elteltével:
Áh, nekem semmi sem sikerül! Minden annyira el van cseszve! Mi az isten… Minek keltem ma fel?!
5. hét elteltével:
Utálom minden ruhámat, az összesben szörnyen nézek ki! Úristen, mennyire formátlan mindenem és tegnap is megettem azt a csokit…
6. hét elteltével:
Ezek az insta-lányok annyira tökéletesek! Már úgyis minden mindegy. Utálom magam! Mindenkit utálok! Áááá!
És ez csak fokozódik!
Nem akarsz a barátom lenni ilyenkor, mert többnyire önbizalomhiányom van, folyton panaszkodok, és haragszom az egész világra úgy általában.
Elvesztem a magammal szembeni tiszteletet azok után, hogy abbahagyom a harcot.
Bedobom a törülközőt és egyre-egyre nehezebb visszatérni a ringbe!
Ilyenkor rendszerint betegeskedni is szoktam, és az életem más területein is sokkal rosszabbul teljesítek.
Elvesztem a szemem elől a céljaimat, elvesztek minden jövőbe vetett reményt és már ki sincs kedvem mozdulni a rossz hangulatomból.
Aztán nagy levegőt veszek, vagy egy órán át hergelem magamat motivációs videókat nézve, és Eminem számait üvöltve, és lenyomok egy edzést, ami k.rva nehéz, elvégre hetek óta kiestem a gyakorlatból, de a végére rendbe jövök!
Imádom ezt, hogy sokszor egyetlen egy edzés is elég hozzá, hogy visszarántson az életbe!
Onnantól várni kezdem a másnapot, tervezgetni kezdem, mikor edzek legközelebb és újra beszállok a ringbe!
Hát én ezért edzek:
– Mert rendszert visz az életembe.
– Mert imádom a kihívást.
– Mert tisztelem magam, azért, hogy nyertesen lépek ki a magammal folytatott harcból.
– És mert ez tartja össze a lelkemet.
Nem azért, mert az az egy izom most jobban látszik, mint előtte…
Te miért edzel? 
Jöhet kommentbe!
